FRPG Top Sites
Belépés

Elfelejtettem a jelszót!











Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

nincsen

[ View the whole list ]


A legtöbb felhasználó (11 fő) Szomb. Feb. 15, 2014 1:41 am-kor volt itt.
Latest topics
» Joessie Whelan
Csüt. Jún. 19, 2014 3:48 am by Admin

» Abdul Aziz al-Harbi
Vas. Máj. 18, 2014 3:49 am by Abdul Aziz al-Harbi

» Régi vagy befolyásos mágus családok
Kedd. Máj. 13, 2014 9:18 pm by Admin

» Alonso Amendola
Kedd. Máj. 13, 2014 12:12 am by Admin

» Celia Pella Amendola
Hétf. Máj. 12, 2014 7:05 am by Vendég

» Calvin van Ellan
Vas. Máj. 11, 2014 9:55 pm by Admin

» Luna Flores
Pént. Máj. 09, 2014 8:08 pm by Admin

» Norldarien Moonshine
Csüt. Máj. 08, 2014 9:12 am by Norldarien Moonshine

» Vámpír klánok és uradalmak
Hétf. Máj. 05, 2014 4:01 am by Admin

Top posting users this month

Affiliates

Robert Talbot

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Robert Talbot

Témanyitás by Robert Talbot on Vas. Feb. 16, 2014 3:55 am

KARAKTER NEVE



Teljes név: Robert Talbot
Becenevek, álnevek, stb.: NAGYON közeli barátoknak csak Bobbi. Bárki másnak fáj, ha így szólítja. Nem vicc...
Faj: Vérfarkas
Nem: Hím
Születési hely és idő: 1911; A néhai Egyesült királyság
Jelenlegi tartózkodási hely: Anchorage
Jelenlegi foglalkozás: -
Rang: Tanács tag/Hóhér

Fejlesztések:
Rettentő(1)
Mint a villám


Kapcsolatok

A klánban ismer mindenki. Arcról én is őket.

Megjelenés

Robert egy 183 cm magas, 85 kilós férfi. Emberi mértékkel is elég kigyúrt fickónak tűnik, de ránézésre természetesen közel sem annyira veszélyes, mint amennyire valójában.
Állítólag kedves arca van, és bánatos, kiskutya szemekkel mered a világra, ami miatt gyakran előfordul, hogy valaki késztetést érez, hogy megvigasztalja (ezt egyébként utálja, és ilyenkor meg tudná fojtani az illetőt egy kanál vízben).

Átváltozva egy hatalmas, fehér szőrű szörnyeteg, vérben forgó szemekkel, az ember legrosszabb rémálmaiból.

Viselkedés

Általában egy csendes, magának való alak. Nem kimondottan igaz, hogy nem szeretné a társaságot, de ha nagyobb csapatban, vagy összejövetelen találja magát, ő az, aki inkább csak ül és figyel.
Jellemzően nyugodt figura, birka türelemmel mindenki iránt, de ha kell, szobor merev arccal, vagy a könnyed csevegés megszakítása nélkül is képes csontokat eltörni.
Természetesen nem lehetetlen feldühíteni. Nem könnyű feladat, és ha valakinek sikerül, addig nem nyugszik, amíg nem tudja csillapítani feltámadó bosszúszomját.


Előtörténet

Ha azt mondjuk, viharos időben születtem, enyhén fogalmazunk. Nem emlékszem sokra a "Nagy Háborúból". Az igazat megvallva, a legélénkebb emlékem ennyi idő távlatából az, mennyit mosolyogtam ezen az elnevezésen, amikor a második Világháború alatt már én is elég idős voltam, hogy bevonuljak, és harcba szállhassak országom színeiben. Sokan talán úgy gondolják, nem fair úgy harcba szállni, hogy az ellenségnek esélye sincs megölni minket, de aki így gondolja, az biztos nem látott még tankot átmenni valakin, és egyébként is, ez háború, nem társasjáték! Viszont, ezzel kissé előre szaladtam a történetben attól tartok. Had próbáljam meg még egyszer.
A családom egy Wales-i gazdaságnak volt büszke tulajdonosa generációk óta. Nem a legnagyobb az országban, de ha az ember lóra ült, eltartott egy darabig, amíg eljutott egyik végéből a másikba. Gazdaságunkon birkák, és kecskék legeltek százával. Nem volt valami izgalmas gyerekkorom, de mindig volt mit enni, és ez akkoriban sajnos még egy ilyen gazdag országban is sokat számított. Szóval ott tartottam, hogy az élet idilli volt, s az egyetlen konfliktus forrása éppen én magam voltam, amikor a szüleimmel hadakoztam, hogy tovább tanulhassak, ahelyett, hogy a gazdaságot vezetném tovább, ha már elég idős leszek. Én folyton azzal érveltem, hogy ez unalmas, és nincs kedvem hozzá, ők pedig, hogy egyetlen gyerekük vagyok, szóval kuss, és csináljam a dolgom. Meglepően jól tudtak érvelni. Talán be is adtam volna a derekam, ha nincs Sarah. Az a lány...ő az, akiről nem szoktam beszélni. Legyen elég annyi, hogy vele megszöktem volna, ha nem sikerül meggyőzni apámékat az igazamról. Mondani persze könnyű, és hogy tényleg megtettem-e volna, az már sosem derül ki...
Egyik éjjel, mikor a csűr fölött az egyik szénakazalban rejtőztünk el, a telihold fényében, és... Pálinkát főztünk aszalt szilvából, mégis mit gondoltok? Szóval, olyan éjfélre járhatott, amikor az állatok odakinn valósággal megőrültek. A birka türelem ma nem volt jellemző rájuk, nem sokkal később pedig hallottam az ajtó csapódását, ahogy gondolom apám is kijött, hogy megnézze, mi a fene folyik itt. Jó sokáig tartott, amíg reagált rá, de gondolom először engem próbált megkeresni, hiába. Sokáig aztán nem tudtam ezen mélázni, mert eldördült az első lövés. Aztán még egy, és még egy. Na, itt már kezdtem aggódni. Magamra kaptam a ruháim, és kirohantam a csűrből, hogy megnézzem mi folyik itt. Előfordult már, hogy tolvajokat kellett elkergetnie, de eddig mindig elég volt egyszer rájuk ijesztenie. Nem tudtam most mi lehet, de biztos nagy a baj, és közben leadta az ötödik, a hatodik, és a hetedik lövést is, a birkák keserves bőgésén túl pedig mintha valami mélyről jövő vonyítást hallottam volna. Vasvillával a kezemben rohantam ki a szabadba, egy pillanatra még láttam apámat a földön feküdni, aztán egy sötét árny mozdult felém, mint a villám, és elvesztettem az eszméletem.
A következő, amire emlékszem, hogy a mező közepén térek magamhoz, és körülöttem minden csupa vér. Gyomorforgató a látvány, minden test annyira szét van marcangolva körülöttem, hogy képtelen vagyok megkülönböztetni az emberek holttesteit az állati tetemektől. Senkit sem találtam életben. Minden épület romokban hevert, és mindent beborított a vér. A házunk, a napszámosok háza, de még a csűr is. Ez utóbbi már túl sok volt nekem. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott térdepelve, csak abban vagyok biztos, hogy nem maradt egy körmöm sem, mire elkapartam onnan minden romot, hátha megtalálom őt. Hátha ott fekszik valahol egy gerenda alatt, biztonságban, de nem...
Onnantól kezdve, hogy a gyász múlni kezdett, és a vörös köd a tudatomra ereszkedett, 3 hónap telt el. Az egyetlen említésre méltó dolog ebből az időből az, hogy sikerült életben maradnom, és áldozataim közül nem került ki egyetlen ember sem, bár ez legalább annyira köszönhető a szerencsének, mint annak, hogy olyan messzire menekültem a társadalomtól, amennyire csak tudtam. A világ végéig szaladtam a szörnyűségek elől, ott pedig megtorpantam a tenger partján, elfordultam jobbra, és észak felé vettem az irányt. A közeli faluban állandóan az észak varázslatos lényeiről meséltek nekünk. Druidákról, tündérekről, hatalmas szörnyekről tavak mélyén...nem tudtam még, mi az, ami teliholdkor előbújik belőlem, de gondoltam ebbe a képbe ragyogóan beleillik.Fél úton sem jártam, amikor orromat megütötte a vér bűze. Nem volt számomra ismeretlen ez az illat természetesen addigra, de nem ekkora mennyiségben. Soha nem fogom tudni, miféle logika vezérelt arra, hogy kövessem a szagot, ne pedig elszaladjak az ellenkező irányba, de megtettem, és ez a lényeg. A kép, ami fogadott fájdalmasan ismerős volt. Lerombolt épületek, legyilkolt állatok, és vér mindenütt, amerre a szem ellát. A farmer viszont még életben volt, ott feküdt a konyhája romjai közt, borzalmas kínok közt. Jobbnak láttam nem megtippelni, mi lehet a piros massza és csonthalom körülötte, az viszont nagyon érdekelt, miért fekszik mellette egy meztelen férfi, egy a holdfényben ezüstösen csillogó késsel a szívében. Elhaladtam a farmer mellett, és lábammal a hátára igazítottam a hullát. Fiatal arca ismerős volt, nem véletlenül. Az egyik napszámosunk volt az, kivel nyilván ugyanaz történt, mint velem, csak őt nem hagyták sorsára. Nem értettem, miért nem vittek magukkal engem is, talán azt hitték, nem éltem túl a harapást. Minden esetre, a nagyobb rejtély az volt számomra, mégis hogyan halt meg? Apám remek lövész volt, biztos, hogy legalább az egyiket eltalálta, és mégsem feküdt ott holtan senki a támadóink közül. Lehajoltam a holttesthez, és megfogtam a kést, de el is engedtem azonnal. Ahol a bőröm hozzáért, vörössé vált, mintha tűzbe nyúltam volna.
-Családi örökség... - nyöszörögte az üreg, bíbor szakálla rejtekében.
-Van belőle több is?
Fejét oldalra dönti, az egyik szétzúzott konyhai bútor felé. Csak a fiókhoz értem hozzá, ami alatt ott hevert egy egész étkészlet szanaszét, ezüstből. Egy ruhába csavarva pakoltam be őket egy kissé szakadt, de még használható hátizsákba, amit az erdőben találtam még Wales-ben. Ez után az öreg felé fordultam.
-Akar velem jönni?
Az öreg nem felelt. Nem kellett neki. Az egyik kést az ő szívébe szúrtam. Nem sikerült elsőre, de végül benne maradt, és esküdni mernék, hálás volt, amikor kilehelte a még tiszta lelkét, vagy legalábbis én így szeretnék emlékezni rá.
Ezek után útra keltem, és többé nem volt kérdés, mi oka volt a túlélésemnek. Le fogom vadászni ezeket az állatokat, egytől egyig! Meglakolnak azért, amit a családommal tettek, amit oly sok családdal tettek. Meglepően könnyű volt követni őket a szaguk alapján. Addigra talán hozzászokhattam volna, de valójában egy részem még mindig hitte, hogy ez az egész csak egy lidérces álom, és várta az ébredést, mind hiába. Egy másfajta ébredés viszont eljött egy másik fiatal hölgy számára, aki hátra maradt a táborban, amíg a többiek az erdőben vadásztak. Az arcom volt az utolsó amit látott, míg az életlen késsel a szívében veszett oda.
Mielőtt rátérnék, mi történt ez után, szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egy gyáva ember, és fiatalon sem voltam az, bár tény, hogy akkoriban könnyebb volt a frászt hozni rám. A lényeg, hogy nem vagyok nyúlszívű, és amire eljutottam eddig a pontig, elfogadtam magamban, hogy ennek az egésznek nem lehet jó vége, s mosolyogva vártam a vadászok visszatértét, egy ezüst villával a kezemben. Viszont, ha van bárki, aki azt állítja, hogy ebben a helyzetben nem ejtette volna a földre az evőeszközt, és szalad el a másik irányba, amikor meglátja a felé tartó több mint egy tucat farkasembert, az nagyon vakmerő lehet. Én minden esetre szaladtam, ahogy a lábam bírta. Az üvöltésüktől a hideg rázott, a föld szinte remegett a lépteiktől, a gallyak és ágak pedig szüntelenül törtek darabokra a hatalmas testekkel való találkozástól. Természetesen hiú ábránd volt, hogy lehagyhatom őket. Egyik nekem ugrott, és a földre sodort. A többi körülvett, és csak nézték, ahogy a földön zihálok,a  rajtam fekvő pedig épp kigondolja, mit tegyen velem. Nem siette el a dolgot annyi szent...vagy lehet, csak nekem tűnt hosszabbnak a dolog.Magyarázott valamit a lányról, akit megöltem...illetve, a fejemben hallottam a hangját. Furcsa volt, nem is ragadt meg belőle sok minden, annyira ledöbbentett, csupán arra emlékszem, hogy nagyon zokon vette a hölgy halálát. Valahogy nem tudtam sajnálni.

És akkor kitört a káosz. Először nem értettem, miért estek az ordasok egymásnak, de aztán a szagokból feltűnt, hogy új résztvevők érkeztek. Akkoriban még furcsa volt csak az orrommal megállapítani, de tudtam, hogy csupán négyen rontottak közénk, ennek ellenére viszont nem úgy tűnt, mintha bajban lennének, sőt. Az, aki engem lefogott még egészen jól meg tudta védeni magát az új támadóktól, a többiek viszont...szinte már sajnáltam őket, ahogy egy szemvillanásnyi ideig sem tudtak kitartani villámgyors gyilkosaikkal szemben. Újra tanúja  lehettem, ahogy a fű zöldje bíborba öltözik, aztán észbe kaptam, előhúztam egy másik kést, és a kezemet égető fájdalommal nem törődve a nekem háttal álló farkasnak rontottam és csak döftem, döftem, és döftem. Akkor is, amikor már mozdulatlanul feküdt alattam. A csata már rég véget ért, mire a kezem annyira szétroncsolódott, hogy már megtartani sem tudtam benne az ezüstkést. Ott térdeltem, vöröslő kézfejem szorongatva, a talpon marad négy szörnyeteg pedig körbeállt, és csak figyeltek engem némán. Egy idő után zavarni kezdett a csend, felnéztem a legnagyobb, fekete szőrű szörnyetegre, és utálkozva szóltam hozzá:
-Essünk túl rajta. Hideg van...
A rém közelebb lépett, én pedig összehúztam magam. Vártam, de nem történt semmi. Mikor végre felnéztem, egy férfi állt előttem, anyaszült meztelenül.
-Hogy hívnak?
-Tessék? - Kérdeztem, s akkor sem vághattam volna értetlenebb képet, ha kínaiul beszélt volna.
-Az én nevem Francis. A tiéd?
-Öhm...Rob...vagyis, Robert. Robert Talbot.
-De sokára jutott eszedbe. Egész biztos így hívnak?
-IGEN! - Mondom, kicsit ingerültebben. - Mit akarnak tőlem?
-Még meglátjuk. Éhes vagy?
-Hogy...mi...?
-Az a hang, a gyomrod tája felől.Szeretnéd, ha elmúlna?
-Hát...
Kezdtem nem érteni a dolgot, de aztán bólintottam...vagy csak túl fáradt voltam előre hullott kicsit a fejem, és azt hitték bólintottam. A lényeg, hogy velük tartottam. Olyan mindegy volt már. Az agyam újra kikapcsolt, és amire megint magamhoz tértem, egy faház padlóján találtam magam, valami állat szőrméjébe takarózva.
-Jó reggelt.
A hangra nyomban felugrottam. Aztán felkaptam a szőrmét, hogy  eltakarjam a meztelen testem.
-Ki maga?
A farkas unottan rázta meg a fejét, aztán magára mutatott.
-Francis. Te meg Bobby.
-Robert...
-Mindegy. Tegnap megígértem, hogy ha kialszod magad, elmagyarázok mindent arról, hogy mi történt veled. Érdekel még?

Érdekelt hát. A fekete farkas aztán türelmesen végigvezetett az egész őrültségen, ami az életemmé vált. Elmondta, hogy vérfarkas vagyok...ha esetleg eddig nem jöttem volna rá magamtól. Aztán elmagyarázta azt is, miért rossz ötlet ezüst dolgokat szorongatni, ha esetleg ez sem lett volna evidens. Ez után viszont tényleg kimerítően elmondott mindent a falkáról, a népünkről, és arról, hogy mik ólálkodnak még az éjszakában. Végül arra is fény derült, ki volt az, akikre vadásztak. Az egyik farkas megunta, hogy engedelmeskedjem az alfának, és rejtőzködjön az emberek elől, és meg akarta alapítania  saját királyságát itt, Nagy Britanniában. Az ő dolga volt, hogy megállítsa, mielőtt túlzottan felhívná a figyelmet a fajtájára.
-Vagyis, a fajtánkra. Nem engedhetjük meg, hogy egy veszett bajba sodorja az egész falkát. És akkor, ezzel elérkeztünk hozzád.
-Meg fogsz ölni...
Kérdőn nézett rám.
-Engem is ő fertőzött meg. Én vagyok az utolsó elvarratlan szál, nem igaz? Láttam, hogy esélyem sincs ellened, csak essünk túl rajta végre...
-Ez is egy lehetőség...De előbb áruld el nekem, hány emberrel végeztél eddig?
-Úgy érted...halandóval? Csak eggyel.
-Miért?
-Megkért rá. Nem akart átváltozni.
-Érdekes. A saját, őszinte véleményed szerint, veszélybe sodrom a közeli kisvárost, ha megengedem, hogy reggelizz?
-Tessék???
-Látsz rá esélyt, hogy nem válsz szörnyeteggé, és kezdesz el vérengzeni a főtéren?
-...igen?
-Helyes. A hajó ami haza visz Kanadába még egy jó ideig nem ér vissza, addig meglátjuk, mi lesz veled. Ha jó fiú leszel, lehet nem kell túlesnünk semmin. Gyere velem.

Vele tartottam, nem mintha lett volna választásom. Az első héten csak mesélt a múltbéli kalandjairól, a népünkről, az otthonáról, és minden egyébről, ami az eszébe jutott. Csak valamivel később jöttem rá, hogy a teliholdat várja. Nem mertem rákérdezni, hogy miért. Féltem, hogy csupán azt akarja, hogy ne emberként kelljen megölnie. Tiszta fejjel nem is zavart volna, viszont ahogy elért a telihold első sugara, és újra szőrösebb lettem, már csak egyre tudtam koncentrálni: el innen!
A házból az ablakon át távoztam, aztán pedig rohantam. A város határáig jutottam, mikor megtorpantam. Nem! Nem szabad emberek közelébe mennem! NEM! Azonnal sarkon fordultam, és rohantam vissza a vadonba. Szédítő volt a sebesség, amire ez a testem képes volt már akkor is. A hajnal az erdő mélyén kucorogva ért el, és ott vettem észre Francist is. Emberként lépett hozzám, és simogatta meg a szőrös fejem, pont mielőtt feljött a nap, és elkezdtem visszaváltozni emberré.
-Jó fiú.
A következő pár hónapban vele éltem. Együtt vadásztunk, együtt utaztunk, és együtt dolgoztunk, amikor épp rászorultunk. Az első év végére már a teliholdra sem volt szükségem, hogy átváltozzak. Mikor aztán megérkezett az a hajó, felajánlotta, hogy tartsak vele Amerikába, de én nemet mondtam. Nem sok minden kötött már a szülőföldemhez. A szeretteim mind meghaltak. Nem maradt itt nekem semmi, csak az ország maga, de valamiért nem éreztem helyesnek, hogy hátat fordítsak neki. Francis azért búcsúzóul elmondta, hol találom, ha mégis meggondolnám magam.
-Nem foglak elhurcolni. Idővel úgyis rájössz, hogy köztünk a helyed. Tudom, hogy fájdalmas, de ők már nem a te néped. Vigyázz magadra, ez a kontinens be fog dilizni megint.
Természetesen igaza lett.

Évekkel később, ahogy egyre gyűltek a viharfelhők hazám egén, úgy találtam egyre nehezebben munkát, és egy ilyen kis országban vadászni sem volt olyan könnyű észrevétlenül. Végül azt tettem, mint sokan mások: csatlakoztam a sereghez! A fizetés nem volt rossz, a társaság tűrhető volt, és a munka sem volt nehéz. Csupán túl kellett élni valahogy. Mennyire lehet ez bonyolult, ha az emberen nem fog a golyó? Biztos ami biztos azért felkerestem egy "kézművest", aki az ezüst étkészlet feléért csinált nekem pár ezüst golyót a pisztolyomba, szóval be voltam biztosítva arra az esetre, ha kollégába botlanék a sivatagban, mert oda hajóztunk ki aztán.
Két évet töltöttem az afrikai fronton. Ez az idő alatt annyi sztorit kellett kitalálnom arról, hogyan úsztam meg, amikor az egységemből senki más, hogy inkább éreztem magam mesemondónak, mint katonának, annak ellenére, hogy a legtöbb skalpot is én gyűjtöttem...gondolom. Egyik alkalommal épp kártyáztunk egy sátorban, mikor az ellenség rajtunk ütött. Megleptek minket, hogy képesek voltak ekkora viharban átvágni a sivatagon. Aztán ők is meglepődtek, amikor az egyik holttest felkelt, átváltozott, és végzett velük. Egy másik egységgel aztán ennek a fordítottja történt meg. Épp járőröztünk, amikor megláttunk egy nácit. Azonnal tüzet nyitottunk rá, ő pedig összeesett. Egyik társam odalépett hozzá, hogy megrugdossa, mikor az ellenség bokán ragadta, és úgy hajította el, mintha rongybaba lenne. A bajtársaim újra belel lőttek, de hiába. Mire elért hozzám, már kezemben volt a pisztoly. Egy lövés a tüdőbe, és egyszerre megváltozott az arca. A fájdalommal dacoló arca fájdalomtól eltorzultra váltott, és csodálkozva esett térdre előttem.
-Jó fiú - mondtam hidegen mosolyogva, és a következőt a homlokába kapta.
Évtizedekkel később nevetve olvastam az összeesküvés elméletekről a náci szuper katonákkal kapcsolatban, kiknek elvileg amfetamint adtak, és ezért akármennyit lőhettek beléjük, akkor is tovább harcoltak. Mindig mókásnak tartottam belegondolni, hogy ezek a "titkos fegyverek" közül hányan voltunk csak sima, hétköznapi szörnyek. Amerika kapitány a holdra vonyít. Na, azt a filmet megnéztem volna.
Aztán, bármennyire is valószínűtlenek tűnt a fronton, a németek végül elfogytak Afrikában, én pedig úton voltam Európa felé. Állítólag a Normandiai partraszállás kemény volt. Aki ezt hiszi, az próbálja ki a Szicíliait. A szövetséges haderő szervezettsége enyhén szólva is...kiforratlan volt még. Mindenki lőtt ránk, MINDENKI. Minden tiszteletem azoknak a vakmerő barmoknak, akiket büszkén neveztem a bajtársaimnak. Ha ezüstből lettek volna a lövegek, én tuti nem vállalom be. És ez csak egyetlen sziget volt. Az út Rómáig hosszú volt, és véres. Gondolom ez vonzotta oda a többieket.
Egyik éjjel, mikor a romok között mászkálva ellenőriztem az egységem, hogy mindenki kényelmesen fekszik-e, és jól be van-e takarva - katona humor, lőszer és cigi osztás volt - akkor az ideiglenes támaszpont szélén egy halott társamra találtam. A földön hevert, a nyaka körül pedig a padló csupa vér volt. Először orvlövészre gyanakodtam, de aztán meghallottam valamit felém osonni. A férfi meglepetten hőkölt hátra, amikor felé fordultam, és egy golyót eresztettem a szívébe pisztolyomból. Rám pislogott, a mellkasára nézett, majd megint rám. Csodálkozva nézett, gondolom, mert nekem is leesett az állam.
-Mi a...
-Ezüst? Ez most komoly? Mi jön még, fokhagyma? Elmondasz egy imát? Lelocsolsz szentelt vízzel?
-Inkább próbáljuk meg ezt...
Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön, még egyszer utoljára. A hivatalos mese az orvlövész maradt. Tuti volt néhány a közelben úgyis. Találkoztam még néhány vámpírral a háború során, viszont most, hogy tudtam, mire kell figyelni (teljesen más a szaguk) már nem tudtak meglepni. Közben aggatták rám a plecsniket rendesen, s ha lett volna egy szabad percem, hogy felvegyem a díszegyenruhám, biztosan úgy néztem volna ki, mint egy karácsonyfa. Még a bíborszívet is megkaptam. Inkább ne mennyünk bele, mekkora munka volt nyitva tartani azt a sebet, amíg megnézte a doki, utána meg hordhattam egy kötést fölöslegesen hetekig.
Amikor végül Hitler beadta a kulcsot, és haza mehettem, annyira hihetetlen volt az egész. Hihetetlen, és lehangoló. A háború alapvetően persze egy negatív esemény, de az vitathatatlan, hogy remekül le tudta kötni a figyelmem, és már évek óta nem koncentráltam semmi másra. A fronton többször éreztem, hogy ha nem marad abba ez a zaj, ami érzékenyebb fülemnek őrjítő volt, akkor magamnak fogom letépni, viszont a hirtelen beállt csend még rosszabb volt. Ismét elmélyedtem a gondolataimban, és amikor újra felfogtam a világot körülöttem, már megint a kikötőben voltam, épp ott, ahonnan kihajóztam 5 évvel korábban. Nem siettem, tudtam, hogy rám nem vár senki, úgyhogy csak üldögéltem a kabinomban, és bambultam kifelé az ablakon. És akkor megláttam őt! Háttal állt ugyan, de azt a lángvörös hajat, azt a tökéletes alakot bárhol felismerném! Felpattantam, bevertem a hajam, aztán a vállamra kaptam a táskám, és rohantam kifelé a fedélzetre. Odakint még pont láttam befordulni őt az egyik sarkon. Nem volt vesztegetni való időm. A korláthoz rohantam, és levetettem magam, a vízbe. Többen felsikoltottak, amikor pedig felrántottam magam a stégre, mindenki hátrált előlem. Nem érdekelt, csak őt akartam utolérni minden áron. Szédítő sebességgel rohantam végig az utcán, fellökve mindenkit, amíg végre utolértem őt, megragadtam a vállát, magam felé fordítottam és egy idegen arc meredt rám rémülten.
-Elnézést..én...
Felsikoltott. Nem festhettem valami bizalomgerjesztően. Többen mutogattak felém, és pár katona meg is indult az irányomba.
-A francba...
Mire kettőt pislogtak, felszívódtam. Egy héttel később újra magam mögött hagytam Nagy-Britanniát, ezúttal örökre.


Van egy elmélet arról, hogy a világegyetem az egyensúlyra törekszik mindenben. Ha vallási szemszögből közelítjük meg, akkor ezt hívják karmának. A lényeg, hogy ha ez igaz, logikus, hogy ha valaki halhatatlan, akkor sajnos a körülötte lévők úgy kompenzálják ezt, hogy meghalnak, méghozzá állandóan. Amire ki akarok lyukadni, hogy nem sok cimborám maradt életben a háborúból, akinél meghúzhattam volna magam, olyan pedig, aki a zsold felvétele után elhúzott az országból, hogy Amerikában csinálja meg a szerencséjét csak egy, így még szép, hogy vele tartottam. Tom rendes fickó volt. Pilótaként keserítette meg a tengelyhatalmak életét, csak aztán lelőtték a gépét, és szerencsére mi előbb találtunk rá, mint az Afrika Korps, szóval némi kényszerpihenő után újra repülhetett. Legközelebb az előtt láttam, hogy kihajóztunk volna Európába. Szeretett velem lógni, mert ahogy ő mondta: "Vonzod a csajokat, mert tipikusan az a fajta seggfej vagy, akinek kölyök képe van 40 éves koráig, aztán még öregedni is van pofája úgy, hogy csak még szexibb lesz tőle". Az új világban sem változott sokat ez a felállás. Én voltam a csaj mágnes. Szerinte az arcom miatt jöttek, és a dumája miatt maradtak. Lehetett benne valami...
A következő 10 évben együtt éltünk egy apró Brooklyn-i lakásban. Nem volt valami nagy szám, de legalább olcsón megkaptuk, és volt elég pénzünk, hogy életünk végéig piáljunk, és bulizzunk...illetve, egyikünknek volt. Ahogy múltak az évek, és a Tom által kezdeményezett kocsmai verekedésekben gyakorlatilag már csak én vettem részt, egyre inkább azon gondolkodtam, mit művelek én itt? Éjszakánként, miután hazacipeltem részeg barátomat, és megláttam magam az előszobai tükörben mellette, egyre jobban aggasztott a kép. Tom azt hitte 30 sem vagyok még, és hazudtam a koromról, hogy bevegyenek a buliba...valójában addigra már közeledtem az ötvenhez, ő pedig egyre inkább tűnt az apámnak a kívülállók számára, mint a cimborámnak. Talán ő is észrevette volna, hogy valami nincs rendben, ha adott volna magának egy esélyt, hogy kijózanodjon. Talán észrevette így is, nem tudom. A szomszédok észrevették az biztos. Egyre többet sutyorogtak rólam, amikor azt hitték, nem hallom. Nem voltak kifejezetten rosszindulatúak, legfeljebb csak irigykedtek, de már ez is elég volt, hogy aggódni kezdjek. Tudtam, hogy tovább kell lépnem, de képtelen voltam rá. Nem akartam magára hagyni a barátom.
szeretném azt mondani, hogy végül megtalálta az igazit. Egy nagy dumás csajt, akit nem vett le a lábáról, aztán addig hajkurászta, amíg végül mégis lett belelő valami. Végül jól összeházasodtak, én pedig felajánlottam, hogy lelépek, mert úgyis felajánlott egy rokon egy állást, valahol fenn északon. Egy ideig még leveleztünk volna, és jót derültem volna azon, ahogy a fia elégeti a behívóját, és hosszú hajat növeszt, én pedig írtam volna neki valami mesét a faüzemről, ahol dolgoztam. Na igen, egy filmben biztosan így lett volna. Sosem haraptam be senkit, és már nem is fogok, de ott akkor az ágya szélén ülve majdnem megtettem. Aztán kezemmel becsuktam a szemeit, kihívtam a mentőket, és maradék pénzemmel a zsebemben magam mögött New York-ot is.


Állítólag ahogy öregszünk, az idő is egyre gyorsabban pörög. Mintha életünk könyvének fejezetei bekezdésekké, majd mondatokká, végül csak szavakká zsugorodnának. Az utat északra gyalog tettem meg. Sokkal hosszabb volt, és tovább is tartott, mint amikor Wales-ből gyalogoltam Skóciáig, mégis olyan, mintha csak egy pillanatig tartott volna az egész. Az előbb még eszem a Hot-Dogom, a következőben pedig már hó borít be mindent, és az épületek helyett a fák érnek az égig,a meddig csak a szem ellát. Szokatlan volt megint ez a csend, és hideg a nagyvároshoz képest, viszont ebben a  környezetben a bundám tényleg álcázott, nem pedig felhívta rám a figyelmet, ami nem hátrány.
A farkasokat megtalálni meglepően könnyű volt. Kanada természetesen hatalmas, és nem is voltak annyira sokan, hisz alapvetően senkinek sem célja túlszaporodni, és élhetetlenné tenni a környezetét, de az új képességeimmel a tűt megtalálni a szénakazalban szinte gyerekjáték volt. Mondjuk, sokat segített az is, hogy a többi falka nagyon segítőkész volt, amikor tisztáztam, hogy nem akarok betörni senki területére, csak egy barátom keresem. Másoknak talán kísérteties lenne, hogy valaki, akit nem látott 19 éve, épp ugyanúgy néz ki, ahogy emlékszik rá, de számomra ez a változatosság üde volt. Körülöttem mindenkit ráncok, és ősz hajszálak kezdek a hatalmukba keríteni, ahogy egyre fáradtabb szemekkel figyelték, hogy velem miért ilyen kegyes az idő, így aztán jó volt egy olyan közösségben élni, ahol nem én vagyok az egyetlen csodabogár. Igaza volt, tényleg nem tartozom oda, és tényleg fájdalmas volt, de most már hazaértem, végre itthon vagyok.


A fátyol felszakadásakor már az egykori Alaszka területén éltem. Nem vesztem össze senkivel csak...nos, nem Londonban tett bolonddá pár vörös tincs na. Adrienne jóval idősebb volt nálam, megvolt 7-800 éves is. Pontos számot nem tudok, egyike volt azoknak a bolond lányoknak, akikből egy évezrednyi halhatatlanság sem nevelte volna ki, hogy érzékeny legyen a korára. Emlékszem, amikor ültünk a hangulatos kis étteremben, és a TV-ben először mondták be a híreket, mindketten egyszerre mondtuk: " Ó, a francba...". Na igen, a káromkodás neki sem volt szokása. Kastélyban nevelkedett, vagy valami ilyesmi. Attól a pillanattól kezdve a világ mintha megint a feje tetejére állt volna. Addigra megszoktam, hogy a világ változik, láttam már néhány őrült dolgot, de soha nem ilyen mértékben. Először állítólag az emberek úgy tekintettek ránk, mint valami félistenekre, szuperhősökre, angyalokra, vagy mit tudom én. Aztán persze hamar megjött az eszük. Nem hibáztatom őket, annak ellenére sem, hogy még mindig vannak időnként rémálmai az Anchorage-i zavargások leveréséről. Ha tudtam volna, hogy ami ez után jön, ahhoz képest ez semmi...

Amire kitört az első fajháború, úgy értem, amikor végre nyíltan elkezdtük széttépni egymást a vérszívókkal, addigra senkit sem lepett meg a dolog. Népeink sosem kedvelték egymást, most pedig, hogy többé nem kellett finoman, az árnyak közt háborúznunk, igazán elszabadult a pokol. Egy háborúnak veteránja voltam, így nem is volt kérdés, hogy én is a klánommal tartok a frontra. Persze ezúttal az ellenség tudta, mi ellen harcol, és azt is, hogyan öljön meg, viszont ezúttal én sem egyedül indultam ellenük. Adrienne-el vállvetve harcoltunk ellenük, Észak-Európa országaiban, ebben az egyre ádázabb háborúban. Egyszer még Erdély közelébe is eljutottunk(az ég tudja, pontosan mennyire közel), ahol az alfánk végzett egy ősvámpírral, aki állítólag Drakula volt személyesen. Nem tudom, mennyi ebben az igazság, hisz a háború alatt hallottam vagy négy Drakuláról, akit szintén megöltek, de úgy döntöttem, inkább elhiszem, hogy tényleg a legendás élőholt vezért küldte a pokolra vezérünk, mielőtt a következő csatában aztán ő esett el. A párja otthon maradt, hogy a kölykökre vigyázzon, ezért Adrienne vette át a vezetést, utána pedig én. Eddigre a harc annyira elkeseredetté vált, hogy egész falvakat kellett szétmarcangolnunk, hogy a vámpírok ne juthassanak élelemhez, és utánpótláshoz általuk. Borzalmas volt, és gyűlöltem ezt tenni. Gyűlöltem minden vámpírt, amiért erre kényszerülök miattuk, de nem volt más megoldás. Maroknyi csapatom ugyan könnyedén elbánt a frissen feltámadt példányokkal, de ha ezrével rohantak le minket, azzal még az öregek sem tudtak mit kezdeni, én pedig a nyomukba sem értem. Mikor aztán haza hívtak minket, csak örültem, hogy vége lett...amíg meg nem tudtam, milyen áron. Percekkel az után, hogy hazatértem, kész lettem volna visszafordulni élén 20 fős csapatommal, hogy széttépjem aki ezt tette, de az új alfánk meggyőzött, hogy nem szabad ezt tennem. Hogy rám itt van szükség, és megöletem magam, csak velem is kevesebben leszünk, már pedig így is alig maradt valami a klánból.

Valóban, egyszer összeszámoltam, és csupán 42-en voltunk, velem együtt. Ez is elég ijesztő volt, de aztán a második borzalommal egybe kötött döbbenet akkor ért, amikor valamivel később rádöbbentem, hogy miért hozzám fordul mindenki a gondjaival, ha nem találják az új alfát. Most, hogy a háborúban annyian odavesztek, a klánban csupán ő idősebb nálam, így...azt hiszem ez azt jelenti, hogy én vagyok az új béta? A többiek mindenképpen úgy gondolták. Sőt, többet is, tekintve, hogy mindkettőnk párja a háborúban...szóval pletykáltak arról, hogy egymás karjaiban kerestük a vigaszt.
A dolognak csupán annyi volt az alapja, hogy a falkák tanácsában mellette foglaltam helyet. Sokan úgy gondolták, hogy a vezetőnk gyönge, hogy túl fiatal egy klánt irányítani, és a párja nélkül nincs helye a klán élén. Ez természetesen nem igaz, de nem hiányzott egy újabb felesleges vérengzés a népünkön belül, pláne most. Szerencsére az egyik ősvámpírt, akiről azt hiszik, Drakula volt, épp én öltem meg, így velem kikezdeni...maradjunk annyiban, hogy öltem már nálam idősebbet, és bár az arcom egy kisfiúé még mindig, a tekintetemből süt, mennyire nem érdemes nekem ugrani, és a farkasok általában hallgatnak az ösztöneikre.

Pár dolog, amit szeretek az életben:

Vámpírhús. Csend. Nyugalom. Béke. Sajt.

Pár dolog, amit utálok az életben:

Politika, és úgy minden belső erőfitogtatás a klánban.

Céljaim:

Elpusztítani a falka ellenségeit, és megszüntetni az átkot!

Álmaim:

Visszavonulni 100 évre egy havas hegycsúcsra valami kis faházba.

Félelmeim:

Retteg tőle, hogy népe kipusztul, mielőtt megtalálnák, hogyan oldják fel az átkot.

Titkaim:

Én vagyok az igazi Trebitsch.

Play by: Christian Bale


A hozzászólást Robert Talbot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 21, 2014 3:21 am-kor.
avatar
Robert Talbot

Hozzászólások száma : 14
Join date : 2014. Feb. 16.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Robert Talbot

Témanyitás by Robert Talbot on Csüt. Feb. 20, 2014 12:23 pm

Készen vagyok Smile
avatar
Robert Talbot

Hozzászólások száma : 14
Join date : 2014. Feb. 16.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Robert Talbot

Témanyitás by Admin on Csüt. Feb. 20, 2014 8:29 pm

OK. Van egy apró ténybeli probléma. Amikor a fajháborúk kitörtek, Erdély területén már létezett a Tündér Birodalom, és annak területén garantáltan nem volt már egyetlen vámpír sem.
A többi rendben van.
avatar
Admin
Admin

Hozzászólások száma : 330
Join date : 2014. Jan. 23.

Felhasználó profiljának megtekintése http://magicwars.hungarianforum.com

Vissza az elejére Go down

Re: Robert Talbot

Témanyitás by Robert Talbot on Pént. Feb. 21, 2014 3:22 am

Javítva, remélem így jó lesz. A háború alatt nem a földrajzra a koncentrált Smile
avatar
Robert Talbot

Hozzászólások száma : 14
Join date : 2014. Feb. 16.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Robert Talbot

Témanyitás by Admin on Pént. Feb. 21, 2014 3:37 am

Alap 1 TP
200 évnél idősebb +1 TP
avatar
Admin
Admin

Hozzászólások száma : 330
Join date : 2014. Jan. 23.

Felhasználó profiljának megtekintése http://magicwars.hungarianforum.com

Vissza az elejére Go down

Re: Robert Talbot

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.