FRPG Top Sites
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!











Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

[ View the whole list ]


A legtöbb felhasználó (11 fő) Szomb. Feb. 15, 2014 1:41 am-kor volt itt.
Latest topics
» Joessie Whelan
Csüt. Jún. 19, 2014 3:48 am by Admin

» Abdul Aziz al-Harbi
Vas. Május 18, 2014 3:49 am by Abdul Aziz al-Harbi

» Régi vagy befolyásos mágus családok
Kedd Május 13, 2014 9:18 pm by Admin

» Alonso Amendola
Kedd Május 13, 2014 12:12 am by Admin

» Celia Pella Amendola
Hétf. Május 12, 2014 7:05 am by Vendég

» Calvin van Ellan
Vas. Május 11, 2014 9:55 pm by Admin

» Luna Flores
Pént. Május 09, 2014 8:08 pm by Admin

» Norldarien Moonshine
Csüt. Május 08, 2014 9:12 am by Norldarien Moonshine

» Vámpír klánok és uradalmak
Hétf. Május 05, 2014 4:01 am by Admin

Top posting users this month

Affiliates

John Blake

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

John Blake

Témanyitás by John Blake on Vas. Május 04, 2014 11:01 pm



Teljes név: John Blake
Becenevek, álnevek, stb.: Barnabas Smith, Gulliver Creed, Lionel Hammersmith, Dorian Black, Bako Warwick és egyéb korábbi személyazonosságok
Faj: vérfarkas
Nem: férfi
Születési hely és idő: 1890 október 3., Texas állam (223 éves)
Jelenlegi tartózkodási hely: Észak-Európa, vérfarkas határvidék
Jelenlegi foglalkozás: ács
Rang:-
Falka: Longdale


Kapcsolatok

Johani River: mélyen tiszteli a sámánasszonyt annak nyugodt, csendes erőt sugárzó jelleme miatt és amiatt a kevés miatt, amit a múltjáról tud. Kimondott személyes kapcsolata nincs vele néhány pár szavas beszélgetést leszámítva, de ez igaz a falka többi tagjára is. Mivel John nemrég csatlakozott csak a falkához, senkivel sem kötött szorosabb emberi kapcsolatot, azonban Johanihoz közelebb érzi magát, mint bárki máshoz, talán mert tudja, hogy a nő is megélte a faji gyűlölet borzalmas évtizedeit.

Logen Dale: az alfához annak ereje, kora és vezető szerepe okán tisztelet fűzi és engedelmesség, de vele sincs személyesnek mondható mély kapcsolata. John ezen mindkét személy esetében változtatni szeretne.

Megjelenés

John fekete bőrű férfi, haja vastag szálú és nagyon göndör, arcát durva, szakállnak is beillő borosta borítja. Szeme éjfekete, arckifejezése legtöbbször a végtelenségig nyugodt, ami akár komornak is tűnhet. A mosoly, mely vonásait olykor meglágyítja, ritka vendég az arcán. A testalkatát tekintve erős fizikumú, magas férfi, de sem a testmagasság, sem a testfelépítés tekintetében nem kirívó jelenség. Ruházatában a sötét színű ingeket, pólókat é a kényelmes farmernadrágokat részesíti előnyben, de nem veti meg a kiegészítőket sem, törzsi mintás karkötőket, természetes anyagból készült nyakláncokat sem. Egész megjelenése egyfajta erőt és tartást sugároz.
Ami a farkasalakot illeti, nagy fekete farkasról beszélünk.



Viselkedés

John nem vallásos, de a keresztény hit némely parancsolatát és tanítását a maga értelmezésében követendőnek tartja. Hisz a megbocsátás és feloldozás erejében, a második esélyben, azonban úgy tartja, ezt az embernek nem Istenben vagy a papokban, hanem önmagában kell keresnie. Hiszi, hogy az ember egy hosszú élet során sok hibát követhet el és sok sorscsapás érheti, de tudni kell felállni, bármennyire is mélyre zuhanunk. Egyetlen dolog nem lehetséges, egyet nem szabad soha megtenni: feladni a reményt. John hitvallása szerint akármi történjék, az élet megy tovább, folytatódnia kell, még ha az pokoli nehéz is. Nevezhető akár optimistának is bizonyos tekintetben, de nem hisz abban, hogy a dolgok mindig jobbra fognak fordulni, hogy az emberek alapvetően jók, és hogy egy felsőbb erő vigyázza a lépteinket. Ismeri a világ árnyoldalát, megjárta a saját poklait, és végül nem démonként távozott belőlük. Ezt ő maga nem tartja erőnek, szerinte csupán makacsság, semmi több az, ami életben tartotta a legnagyobb viharokban.
Ugyanakkor elvitatja az általa nem is igazán hitt teremtő azon jogát, hogy csakis ő ítélkezhet. Szilárd belső iránytűvel rendelkezik, úgy véli, tudja mi a helye és a helytelen. Hiába tartja fontosnak a megbocsátást, vannak olyan bűnök, amikért kegyetlen büntetés jár, és John Blake-nek nem voltak soha álmatlan éjszakái, ha neki kellett magára vállalnia a hóhér szerepét, amikor senki más nem volt rá képes.
A hétköznapokban csendes és barátságos ember, mindig körüllengi valamiféle nyugodt derű. Szenvedélye a fényképezés, szeret egy fa törzsének takarásából képeket készíteni, megörökíteni a természetes pillanatokat, az életet a maga egyszerű valóságában. Szereti a mély beszélgetéseket, de az érzelmeit nem mutatja ki, csak ha valakit arra méltónak talál. Művelt, de ezzel nem kérkedik, még csak a diplomáit sem teszi ki otthon a falra. Úgy gondolja a tudás megszerzése önmagunkért való cselekedet, olyasmi, amivel magunkat tesszük többé és jobbá, nem pedig a környezetünk szemében kell, hogy előnyösebben tüntessen fel minket.

Előtörténet

Az Egyesült Államok déli részén születtem feketeként, vagy ahogy akkoriban mondták, mocskos niggerként. Igen, szabadok voltunk... Elvben. Lincoln és az északiak megtették, amit megtehettek, de a változás soha nem megy gyorsan. Szeretném azt mondani, hogy szép gyermekkorom volt, de ez nem igaz. Végtelen harag őrjítő táncában nőttem fel, gyűlöltem a fehéreket, gyűlöltem apámat, aki nem ütött vissza, gyűlöltem anyámat, aki nem mondott nemet. Állóháborúban éltem, én és a barátaim a fehérek ellen. Az összecsapások gyorsak és kegyetlenek voltak, a veréstől a gyilkosságig minden megesett. Egy csatában soha nincs semmi hősies. Egy csatában vér fröccsen és csont reped, mire észbe kapsz, és minden csendben, gyorsan zajlik le. Ha te támadsz, valószínűleg te is nyersz, ha téged támadnak meg, hálát adhatsz, ha utána el tudsz még menni onnan. Felkészülhetsz, edzhetsz, de a gyakorlat semmi a puszta fizikai erőszak gyomorszorító valóságához képest.
A Nagy Háború előestéjén váltam vérfarkassá. Egy falka portyázott a környékünkön, rosszkor voltam rossz helyen, nem valami nagy történet. Újonnan szerzett képességeimet persze arra használtam, hogy bosszút álljak azokon, akik a múltban bántottak, és a város csakhamar megtanulta, hogy jobb, ha távol marad tőlem és a családomtól. Uralkodtam a városon és környékén, én voltam a legerősebb, a leggyorsabb, és hiába vertek meg, szúrtak vagy lőttek le, felálltam és a revans mindig kegyetlenebb volt, mint a támadás.
Az Első Világháborúból kimaradtam, mert nem láttam semmi okát, hogy részt vegyek benne. Addigra anyám már betegeskedett, apám pedig haldoklott. Mire lezajlott az első értelmetlen európai öldöklés, egyedül maradtam a nagyvilágban. Fiatal voltam, forró fejű és megállíthatatlan. Nem volt falkám, de nem is kívántam, inkább magamban próbáltam szerencsét.
Az első szerelem New York éppen felépülő, fejlődő, pulzáló és élő városában talált rám. Egy francia lány ejtette rabul a szívem. Azt hiszem nem is magába a lányba voltam szerelmes, mint inkább a szerelem gondolatába és a tudatba, hogy nem voltam egyedül.
Akkoriban az Empire State Building építésén dolgoztam, és a Central Parkban laktam. Egész bódévárosunk volt ott, a város szemetéből összehordott deszkákból rótt kis kalyibák. A feketék nem kaptak rendes munkát, de ott volt a torony, és oda mindig kellett az ember. Nagy versenyben álltunk a néhány utcával arrébb épülő Chrysler Building építőivel, mert mindkét gárda, vagyis inkább a főnökök az elsők akartak lenni, akik megépítik a bábeli magasságokba törő épületet.
Ez volt az első találkozásom olyan természetfeletti lényekkel, akik nem voltak hozzám hasonlóak. A városban egy ujjszülött, éhes vámpír tombolt, aki szemet vetett az asszonyomra. Elrabolta tőlem, és talán mert kedvelte a színpadiasságot, felhurcolta a majdnem kész torony tetejére. Én minden négyzetcentijét ismertem a helynek, és mégis elkéstem. A lány színésznői álmait, kedves cserfességét, élettel teli nevetését az örök sötétségbe küldte a vámpír, és nem maradt ott más, mint egy szárazra szívott emberi porhüvely és rengeteg vér a néma acélgerendákon.
A vámpír majdnem négyszáz métert zuhant, és szinte szétrobbant a lenti betonon. Darabokra szakadt, esélye sem volt a gyógyulásra.
Sötét évek következtek. Még mindig nem akartam falkához csatlakozni, helyette ittam, loptam, ha kellett, és megöltem minden vámpírt, aki az utamba került. Vagyis mindenkit, akit vámpírnak hittem, mert akkor még nem tudtam, hogy többen is vagyunk. Azt hittem, ismerem az élet sötét oldaláét és tudom, mi az igazi fájdalom. Azt hittem, jogom van tombolni. Fogalmam sem volt még semmiről...
Évekig tartó önpusztító ámokfutásomnak a rendőrség vetett véget. Letartóztattak, mint különösen kegyetlen, legalább tíz gyilkossággal megvádolható őrültet. Akkoriban még nem is létezett a "sorozatgyilkos" kifejezés, vagy ha igen, senkinek nem jutott eszébe rám alkalmazni. Közeledett a telihold, és én könyörögtem, hogy engedjenek ki, mert rettegtem attól, hogy ártatlanokat bántsak. Lövések, vér és hús íze, rémült halálsikolyok... Ennyire emlékszem abból az éjszakából. Fogalmam sincs, hogyan jutottam ki a börtönből, de tudtam, hogy itt az ideje elhagyni a várost. És tudtam azt is, hogy fel kell adnom ezt a magányos életmódot, falkára van szükségem. Segítség kellett és védelem.
Amíg odaát zajlott a második világégés, én falkák nyomát kutattam. Nem érdekelt Hitler, a háború, Pearl Harbor vagy a koncentráció táborok. Épp elég kivettem a részem ebből az egész faji őrületből, nem kívántam meg is halni érte, még ha a jó ügyért tettem is volna. Végül találtam egy falkát, és boldog békeévek következtek. Megtanultam, mi a felelősség, és mit jelent családban élni. Ekkor esett meg, hogy ahogy az már csak lenni szokott, néhány helyi keményfiú rám talált, és úgy gondolta, megérdemlek egy kis verést, csak mert fekete vagyok. Egy kisvárosban éltünk, vagy inkább mellette az erdőben, és szokás volt az ilyesmi. Ha szünnap volt a moziban, elfogyott a sörpénz vagy egyszerűen csak unatkoztak, az ifjak összeverődtek egy kis unaloműző négerverésre.
A zsákutcában előkerültek a vascsövek meg a rézboxerek, én meg széles vigyorral, jókedvűen vártam a táncot. Az első néhány ütés elől kitértem, sőt, az egyik nagyfiút még le is vertem a lábáról. Az ereimben dübörgött a vér, a farkas odabent a harc örömétől csaholt... De aztán belém villant a felismerés. Ha én most ezeket hülyére verem, akkor legközelebb még többen jönnek, aztán még többen, végül nem vascső, hanem puska lesz náluk, a szemükben meg őrjöngő gyűlölet, és a falkának ölnie vagy pusztulnia kell... Hagytam a félkörívben száguldó vascsövet a gyomromba robbanni. A következő eltörte a karom, utána meg az állkapcsom. Térdre estem, nem kaptam levegőt. Amíg a hideg, részvéttelen acél a csontjaimat pozdorjázta vagy a bőrömet szaggatta, végre megértettem, miért nem ütött vissza soha apám, miért nem mondott nemet anyám egyetlen fehérnek sem, aki kedvet kapott rá. Szégyen mardosott belülről, és akkor, ott úgy éreztem, minden egyes ütést megérdemlek.
Körülálltak, és ütöttek, amíg terjengő vértócsa nem folyt szét alattam. Ekkor egy búcsúrúgással sorsomra hagytak. Persze nekem nem tartott hetekig, hónapokig a felépülés, ahogy másnak tartott volna, de nem is ez volt a lényeg. Néha az ember nem tehet semmit, néha a ors úgy hozza, hogy kifogyunk a lehetőségekből, haszontalan lesz az utolsó trükkünk is. És akkor nem marad más hátra, minthogy összeszorítjuk a fogunkat és tűrünk.
Több, mint húsz évig éltem a falkával, de végül úgy éreztem, ideje tovább állnom. A családomnak tekintettem őket, fájt a búcsú, de mennem kellett. Megrekedtem, nem szerettem már azt, aki vagyok. Úgy döntöttem, tanulni fogok. Most már lehetőségem is volt rá, az egyetemeken már nem néztek annyira ferde szemmel a feketékre, mint akár csak tíz éve. Martin Luther King nem a semmiért halt meg, mondogatták, bár sosem értettem, ez őt vagy a családját miért vigasztalná. A hetvenes évek Amerikája kissé paranoid volt, kissé fásult, de tele volt új ígéretekkel.
Pszichológiát tanultam, és csodák csodája, a szerelem is újra rám talált. Clara fehér volt, és néha a többi fehér srác értetlenkedve vagy dühösen nézett ránk, de egy egyetem mégiscsak a tudás fellegvára, így pár heves szócsatán kívül más rossz nem történt velem abban az egy évben. Emlékeim első szerelmemről megfakultak, és úgy gondoltam, talán csak most, halandó időben mérve vénemberként ismerem meg az igaz szerelmet. Clara szeretett élni, vicces volt, okos haladó gondolkodású, ami abban a korban még sokkal fontosabb volt, mint előtte bármikor.
- Van benned valami sötétség - mondta nekem egyszer.
Éjjel volt, a sötét szobában feküdtünk, eltompulva a szeretkezés kellemes fáradtságától.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, remélve, hogy hangomból nem süt annyira a feszültség, mint hiszem.
Clara talán megbékélt azzal, hogy fekete vagyok, de azt biztosan sokkal nehezebben fogadná el, hogy nem vagyok ember.
- Nem is tudom... - ujjai szórakozottan cirógatták a mellkasom, körmei nyomán borzongás futott végig a bőrömön - Néha, amikor azt hiszed, hogy senki sem lát, kiül valami a szemedbe. Kicsit ijesztő.
- Félsz tőlem?
- Nem tudom. Nem hiszem. Szerintem sosem bántanál, csak olyan, mintha... Mintha mindig visszafognál valamit.
Elgondolkodtam. Clara semmit sem tudott a természetfelettiről, de az ég páratlan ösztönökkel áldotta meg.
- És az baj?
- Amíg visszatartod, addig nem.
Ebben maradtunk. A karácsonyi szünetet Claráéknál töltöttem, a szülei meghívtak. A lány azt mondta, nem lesz baj, nem fogja érdekelni a családját a bőröm színe. Úgy tűnt, igaza is van, hiszen végig kedvesek voltak velem, kérdezgettek, családi történeteket meséltek. Gazdagabbak voltak, mint én valaha, de nem látszott, hogy ennek jelentőséget tulajdonítanának.
Néhány nappal előbb jöttem el, hogy meglátogassam az otthoniakat is, és Clarával csak januárban, az egyetemen találkoztam újra. Pár napig furcsa volt, nem értettem, mi lehet a gond. Végül aztán kibökte.
- A szüleim azt akarják, hogy szakítsak veled.
Nem értettem a dolgot, abban a hitben éltem, hogy megkedveltek. Faggattam Clarát, hogy miért.
- Azért, mert... Mert fekete vagy. - aztán ömleni kezdtek belőle a szavak, arcán pedig könnycseppek csordultak - Azt mondták, örülnek, hogy eddig ilyen jól szórakoztam, de most már elég ebből. Meg azt, hogy a feketék soha semmit nem csinálnak végig, mert csak a lopás meg a gyerekcsinálás érdekli őket, és úgyis ki fogsz bukni az egyetemről, jobb, ha megszabadulok tőled, mielőtt bajba juttatsz... És, hogy nem vagy hozzám való, mert én egy rendes, gazdag fehér fiút érdemlek...  És hogy nem látszik rajtad az erő, nincs tartásod, simulékony vagy és gyenge... Csak az ösztöneidnek élsz, szilajul és vadul, mint minden fekete...
És ez így folytatódott még egy darabig, egyik vád hazudtolta meg a másikat, és az egész logikátlan, ostoba maszlag egyetlen igazi konklúziója az volt, hogy Clara családja másmilyen jövőt képzelt a lánynak, és az, hogy a lány melyikben lesz boldog, fikarcnyit sem érdekli őket.
A derű és a bosszankodás különös egyvelegével igyekeztem megnyugtatni Clarát, aki csak zokogott és zokogott a karomban. Végül olyasmit mondott, ami nem a hideg zuhany, hanem a sarkvidéki tengerbe zuhanás érzetét keltette bennem.
- Szóval többé nem találkozhatunk.
Elengedtem őt, arcvonásaim megkeményedtek.
- Tessék?
- Én... Ők a családom, oda megyek haza... Ők fizetik az egyetemet... Sajnálom...
- Clara, elég ebből az ostobaságból. Mi lesz, ha megtagadod, amit akarnak, kitagadnak? És? Majd... Majd elveszlek, és elleszünk, keresek munkát, kiveszünk egy kis lakást valahol... Egy év múlva végzek, és pszichológusként jól fogok keresni... Nincs mitől félned...
De győzködhettem akárhogy, könyöröghettem, felsorakoztathattam logikus érveket, félresöpörhettem az ő logikátlanjait, semmi sem hatott.
Távoztam, nem csak a szobából, hanem az egyetemről, a városból és a lány életéből is. Irgalmatlanul fájdalmas volt, de el kellett fogadnom, hogy nincs keresnivalóm egy olyan nő mellett, aki nem bízik bennem. Bizonyos szempontból ez rosszabb volt, mint a szüleim halála vagy az első szerelmemé. A halál hideg és megkérdőjelezhetetlen, de egy ilyen szakítás reményt hagy maga után, reményt, hogy a másik észhez tér, és megkeres... Évekig vártam erre, de nem történt meg. Sodródtam, egyre mélyebbre az emberi természet bűzhödt mocsarában... Az alkohol kevés volt, gyorsan regenerálódó szervezetemet nehéz volt eltompítani vele, így a drogokhoz nyúltam... És végül egy autó oldalának vetett háttal, belőve, egy ezüsttel töltött fegyver csövével a számban talált egy hajnal a városban, ami újra és újra magába fogadott. A városban, ami régóta végezni akart már velem.
Nem tudom, ki volt az a lány, soha többé nem láttam. Részeg volt, sötét haja kusza felhőként terült szét arca körül. Szép volt, és táncos, könnyed mozdulatokkal lépdelt végig a sikátoron, egyik kezében cigarettával, a másikban két magassarkú cipővel. Amikor meglátott, megállt.
- Pont leszarom, kicsinálod-e magad, seggfej - köszöntött - De legalább várd meg, amíg elég távol kerülök. Rühellem a zsarukat.
Ránéztem, vártam, hogy menjen, de nem mozdult. Kócos hajába túrt, majd felszedte az elejtett cipőket. Halkan nevetgélt. Mély, borzongató torokhangon nevetett, ami kellemesen szaladt fel a gerincemen. A legősibb ösztön kelt bennem életre. Kivettem a fegyvert a számból, és félredobtam. Kíváncsian nézett rám.
- Na mi van, gyáva vagy?
Még aznap magamévá tettem, egy rendetlen kis lakásban alig pár utcányira a toronytól, aminek az építkezésén valaha dolgoztam. Mikor elaludt ott hagytam, és nem is kerestem többé. Mégis visszaadta az életbe vetett hitemet. Volt valaki, akire annyira nem vigyázott senki, hogy hajnalban részegen egyedül sétálhatott New York-ban, aki ivott, és akinek nyilvánvalóan tönkrement az élete, és ez a valaki mégis tudott nevetni, mégis élni akart... És ha csak egyvalaki létezik is, aki ilyen, akkor nekem sincs jogom meghalni a saját kezemtől.
Néha eszembe jutott Clara, eszembe jutott, vajon milyen élete volt, vajon megbánta-e a döntését. Néha még az is eszembe jutott, hogy talán én hibáztam, talán máshogy kellett volna döntenem. Akárhogy. Soha nem kerestem meg. Túl nagy volt bennem a harag, és ezt még majdnem nyolcvan év távlatából is bánom. Soha nem engedhetjük a haragot eluralkodni magunkon. Mindig létezik újabb esély, ha egy történet lezárul, a szereplői még belekezdhetnek egy újba, ami épp azért lesz jobb, mert ismerik az előzőt... De én eltékozoltam ezt a lehetőséget.
A sors túl kegyes volt velem, mert harmadszorra is szerelemre találtam az életben. Ezúttal végre sikerült. Boldogok voltunk és gyermekünk született, egy tündéri kislány, aki az anyja szemét örökölte, hála az égnek. A feleségemet farkassá tettem az új falkám alfájának engedélyével, és azt terveztük, hogy Molly-t is átváltoztatjuk, ha elég idős lesz.  De nem ez történt. Már tartott az új háború, amikor vadászok ütöttek rajtunk. Akkoriban a világ forrongott és megőrült, az élet annyit sem ért, mint egy elsuttogott ígéret. Otthon maradtam, hogy megvédjem a családom és a falkát az alfa távollétében, de kudarcot vallottam. Az ötven testvéremből négyen éltük túl a mészárlást és a tűzvihart, amit valami mágus-vadász ránk küldött. Molly összeégett, és tudtam, hogy nem várhatok tovább, hiába csak tizenöt éves, át kell változtatnom, vagy meghal, mint a feleségem. De hiába próbálkoztam. Többé nem lehetett farkat teremteni, ahogyan vámpírt sem, és én újra, sokadszorra is egyedül maradtam.
A történet itt nem ér véget, de én elengedem a felvett szálakat. Mára elég volt. Öreg vagyok, és ami még csak ezután következik, semmivel sem lesz jobb, mint az eddigiek. Tudni akarok az igazat? Fáradtnak kéne lennem. Összetörtnek. És nem tudom, miért nem vagyok az. Csak azt tudom, hogy nemsokára felkel a nap, és kiléphetek a hűvös reggelbe, hogy aztán dolgozni mehessek. A házam küszöbén megiszom a kávémat, megnézem, ahogy felébrednek a testvéreim, némán üdvözlöm őket a gondolataink útján. Új nap kezdődik.


A hozzászólást John Blake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 05, 2014 3:36 am-kor.
avatar
John Blake

Hozzászólások száma : 25
Join date : 2014. May. 04.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: John Blake

Témanyitás by Admin on Hétf. Május 05, 2014 3:47 am

Alap 1 TP
200 évnél idősebb farkas +1TP
Akciós bónusz +5TP
Ismerősök (Logen OK, Johani) +2 TP

Összesen: 9 TP

Rettentő (1)
Mint a villám
Látó
Ösvényjáró
Beleérző
Hatodik érzék
Ezermester
Keményfejű (1)

Összesen: 8TP


A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 11, 2014 9:38 pm-kor.
avatar
Admin
Admin

Hozzászólások száma : 330
Join date : 2014. Jan. 23.

Felhasználó profiljának megtekintése http://magicwars.hungarianforum.com

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.