Kolozsvár

..

Két napja érkeztem meg Kolozsvárra. Nem először járok itt, vannak ismerőseim a városban, ők szervezték meg a mai előadást is, plakátoztak, hirdettek mindenféle fórumokon.
Egészen sokan összegyűltek, bár a közönség egy része nem volt túl barátságos, voltak közöttük szép számmal menekültek. Viszont voltak ott a környékbeli gazdák közül is, akiknek az apái az én segítségemmel termeltek a földjeiken. Most eljöttek megnézni azt a fickót, akiről apjuk, nagyapjuk mesélt nekik.
Az előadás rendben lement, volt pár tündér felvigyázó a teremben a rend kedvéért. Először röviden elmondtam az életem történetét, utána lehetett kérdezni. A kérdések mindig nagyon szerteágazóak, némelyik megválaszolhatatlan, és van, aki kötekedni akar. De ezt is meg kell szokni. A múltat nem akarom szépíteni, s tehetem ezt könnyű szívvel, mivel nem vette részt benne. A jelen pedig szerintem ígéretes, és ezt talán tudom is érzékeltetni.
A nyilvános előadás után páran még megkeresnek, akik nem merték nyíltan feltenni a kérdéseiket. Mindig vannak, akik így vagy úgy személyesen érintettek, keresnek, vagy féltenek valakit. Nem mindig tudom őket biztatni.
Amikor ők is elfogynak egy étterembe ülünk be a barátokkal vacsorára. Régi sztorik, új remények, tréfák ... jó a hangulat. Öreg este van, mire elindulok a szállásom felé.

Az igazságnak megannyi arca van, és sok esetben csak attól függ, melyiket látjuk szimpatikusabbnak, hogy mit, és hogyan fogadunk el.
A hírek tekintetében a legjobb forrás még mindig az utcai pletyka, a nincstelen koldus, aki azért hallhat pár szót, vagy a szerencsétlenek, akik ha mást nem is, azt még mindig értik, ki az, akihez fordulhatnak akkor is, amikor a nyomor rágta életüket még a betegségek, vagy a szükség is súlyosbítani kezdik. Egy ilyen mogorva alaknak persze még így sem lenne könny komolyabb információs hálózatot felépíteni, vagy barátokat szerezni, főleg akkor, ha nem is törekszik rá.
Mind a mai napig a legnagyobb segítség a tündér lány, aki bolond fejjel azt hiszi, hogy bármivel is tartozik azokért a szolgálatokért, amelyeket a Keresztes neki, vagy a védenceit segítve tett. Sokszorosan fizette már vissza ezeket, és nem csak akkor, amikor olykor-olykor egy-egy húzósabb vadászat után megtépve, elcsigázva tér meg az öreg harcos Erdély mindig bús földjére, hanem akkor is, amikor egészen egyszerűen Esgalnordis neve bizalmat ébreszt az emberekben, vagy megnyitja a hallgatag ajkakat, és ilyen hírek is eljutnak az öreg vadászhoz, mint a ma esti elődadás, amit ez a pimasz farkas kölyök tart.
Nem először jár már Erdélyben, hogy a falkája számára toborozzon, és ha a sors is úgy akarja, akkor most utoljára fogja tenni ezt.

A hátsó sorokban csendben, egy régi, sokat látott rossz kabátban fázósan húzza össze magát az öregúr. Mellette örök támasza, a fém bot, mely nélkül első ránézésre még húzni sem igen tudná magát. Menekült lehet? Valamelyik összetűzés, vagy háború veteránja, aki egyszer még szebb napokat is látott hányattatott életében?
Veszélyesnek igazán senki nem tartaná. Még az is betudható a különcségének, hogy a bőrkalapot még az egyetemi előadás alatt sem veszi le, inkább csak úgy a szemébe húzva, az arcát takarva ücsörög némán, és csendesen, visszahúzódva önmagának.
Vannak ilyen mogorva alakok, akiket sokszor megrágott már, és kiköpött az élet, és most talán csak azért jött ide, hogy a farkasok földjén próbáljon új életet kezdeni, talán egy új reménytől hajtva.

Az igazságnak rengeteg arca van, és csak attól függ, ki szemléli azt, és mit akar belelátni. A szakadt öreg ballonkabát, és a viseltes kalap egy vadászt takar. A legmegveszekedettebbet az összes közül, akik túlélték annak idején az MI öntudatra ébredését, és a Fátyol széthullását, aki nem szereltetett magába implantátumokat a régiek közül, hogy aztán az MI öntudat nélküli bábjává váljék.
Csendben ül, figyel, és hallgat, a farkas kölyök pedig beszél. Meg kell hagyni szépen felépített előadás, a maga szívfacsaró részeivel, egy emberi sors tragédiáival, a család elvesztésével, ahogyan farkassá vált, ahogyan küzdött a benne lakozó fenevaddal, és ahogyan aztán végül alul maradt. Miért? Mert ha az ember győzött volna maga vet élet az életének. Minden jobb, mint szörnyetegként élni, csapást jelentve a világ számára, és tovább kínozva a már amúgy is elesetteket.
A farkaskölyök mindenről beszél, csak az igazságnak arról az oldaláról nem, amelyet napjainkra már talán csak a Keresztes ismer. Amikor a farkasok megvadulva portyáztak, téptek szét egész családokat, vagy ragadtak el valakit, hogy a falkába kényszerítsék akarata ellenére. Nem beszél a farkasok és a vámpírok közötti háború igazi veszteseiről, a 10 ezerekről, akik két szörnyeteg acsarkodó karmai között lelték halálukat a semmiért.
A vadász viszont ott volt. Segített a sérülteknek, kimenekülni az elesetteknek a tündérfolyosókon keresztül. A farkaskölyök beszámolójából talán csak a lényeg marad ki, ahogyan mindig lenni szokott az, amikor valakire rá akarunk sózni valamit, amit józan ésszel magától sosem venne meg, és amit ő maga sem választott. A kárhozott létet.

Az előadás aztán véget ér, és szépen lassan a kérdezők sora is elfogy, de a vadász ezt már nem várja meg. Minek hívná fel magára a préda figyelmét? Fölösleges ostobaság lenne. Az öregember, aki a hátsó sorokban hallgatta az előadást, a tömeg áradatával tűnik el a teremből, hogy aztán odakint várja meg az előadót és követhesse olyan helyre, ahol aztán ketten elintézhetik azt, amihez egy vadásznak, és egy szörnyetegnek aligha van szüksége közönségre.
Csendes vacsorát költ el a kis vendéglőben tisztes távolságból figyelve a farkast, ezúttal már sehol a ballonkabát. Sétapálca lett a fémbotból, egy előkelő úr sétapálcája, aki ezúttal csupán egy fekete felöltőt, és egy jól szabott öltönyt visel. A kalapnak, a kabátnak jó hasznát veszi majd egy nincstelen hajléktalan. Nem jó, ha az akit követünk ugyan azt a pofát látja minden utcasarkon.
A feltűnés elkerülése végett kellemes a hölgy társaság, akitől aztán ahogy a farkaskölyök befejezi a vacsorát fájdalmasan szabadkozva kell búcsút venni. Van, akinek korán ér véget az éjszaka, és egy ígérettel, hogy még látjuk egymást. Egy ígérettel, amit csak a hölgy vesz komolyan, és ami neki lesz jó igazán, ha sosem válik valóra.
Csendes sötét utcák, halkan kopog a szemerkélő eső. A farkas kölyök egyedül maradt. Talán nosztalgiázni támadt kedve a régi időkről, amikor még emberként élt, emberek között, harcolva a benne lakozó fenevaddal, nem megadva magát neki, hogy másokat is a kárhozatba akarjon taszítani.
A sötét kereszt utcák egyikéről aztán egy elegáns, öltönyös, felöltős alak lép elő, olyan fajta, akinek nem igen lenne itt gyalog mit keresnie. Elegáns ezüstös színű sétapálcát tart a kezében, melyet gálásan emel tisztelgésre, mint a régi korok lovagjai, valamikor a századokkal ezelőtt letűnt időkben, hogy aztán egyetlen mozdulattal húzza le a fémburkot, mely a sétapálca álcáját adja az ezüstös ötvözetű kardnak, s egyben hüvelyéül is szolgál.
Néma mozdulatok, tiszteletadás egy ellenfélnek, aki nem érdemel sem szánalmat, sem tiszteletet, sem könyörületet. Ha a farkaskölyök hallott már a Keresztesről járó szóbeszédekről, akkor most pontosan tudja, mi következik, ha pedig nem, akkor hamarosan ráébred majd.

A gondolataimba merülve ballagok hazafelé. Vajon eljön valaki hozzánk a közönség közül? Hívnak újabb előadást tartani?
Az elém toppanó alak láttán megállok, s még nem gondolok semmi rosszra. Ha az alakváltók földjén lennék, akkor talán, de ez a tündérek birodalma, egy békés hely. Talán egy a közönség soraiból, aki mostanra szedte össze a bátorságot, hogy kérdezzen, bár rejtély, hogy hogyan talált rám. Vagyis ... nem ő vacsorázott a sarokban? ... Az emelkedő sétapálcára az én szemöldököm is megemelkedik, még nem tudom mire vélni a dolgot. A felbukkanó ezüst penge aztán helyreteszi a helyzetet. Igen, tudom, ki az, tőle féltettek sokan, ez volt az első ellenérv, ami elhangzott, amikor szó esett az előadássorozatról. A férfi, aki keresztes lovagnak képzeli magát, mindenféleképpen be fog próbálkozni, és nem lebecsülendő ellenfél.
Én meg ... mi tagadás nem vagyok egy harcos alkat. Évekig elnyomtam a farkas énemet, nem pedig kiteljesítettem, amúgy is egy értelmiségi vagyok, zömében elméleti beállításokkal. Francis próbálkozott, tanultam is tőle sokat, de hogy eleget-e?
három lehetőségem van, megadom magam azonnal, és a könyörületére bízom magam. Ez valószínűleg az életem végét jelentené. Elmenekülök. Gyávaság, de okos lépés. Maradok, és felveszem a harcot. A legszebb lenne legyőzni és megkímélni az életét. Egy ékes, fénylő bizonyíték. Erre viszont kicsi az esély. Jó döntés nincs, csak kicsit rossz, meg nagyon rossz, és bármelyikbe belehalhatok.
Igazából nem kérdés, mit választok, mert baj mindegyikkel jár, de becsülettel végigjárni csak az egyik utat lehet.
Enyhén, szememet le nem véve a fickóról meghajolok, nálam nincs semmi, amivel tiszteleghetnék. Aztán várom az első támadást.

Valóban a ritka alkalmak egyike, amikor még a tündék földjén is vadászik. Sokat kockáztat vele. Az egyetlen olyan faj jóindulatát, akik még nem tekintenek veszélyes ellenségként az öreg vadászra, aki talán utolsónak maradt a régi idők emlékeként, és a világ nagy része már jobban örülne, ha örökre feledésbe is merülne.
Civilizált területen nehéz komoly fegyverzettel közlekedni. Feltűnő, és emellett a hatóságok sem veszik jó néven, ha egy békés térségben valaki fegyverrel rohangál. Ez a penge leginkább a régi spanyol tőrkardokra emlékeztet, melyek elsősorban vágásra, szúrásra voltak alkalmasak, és egy-egy jól elhelyezett döféssel halálos sérüléseket lehetett okozni. Az ellenfél azonban ezúttal nem egy közönséges ember, hanem egy vérfarkas, akit speciális helyeken lehet csak hatékonyan támadni az ezüst pengével is, egyéb iránt lelassítaná csupán.
A karcsú kecses pengét kettős fegyverré a neki sétabot külsőt kölcsönző hüvely alakítja aztán, mellyel vágni, döfni nem, de ütni, vagy hárítani annál inkább lehet, és egy farkas esetében már maga az anyaga is okoz kellemetlenségeket.

Sokféle képen válaszoltak már az évek során erre a fajta üdvözlésre, és most egy olyan példánnyal akadt össze, aki se menekülni nem kezdett, se alakját váltva rohamot nem indított ellene. Sosem az erős farkas volt a veszélyes, az okos ellenfél az, akivel vigyázni kell.

A támadás kettős, előre a hüvely lendül, hogy lesújtson a farkasra. Alapvetően amihez már ez is elég lehet, a becsapódás erejétől függően a bordák törése. Míg a jobb kezes támadás a figyelmet magára vonni hivatott, addig a balkezes lesz az, melybe végül a lendület, és az igazi veszély összpontosul, a combot célzó döfés. Bolondnak a farkas sem bolond, és a legtöbben adnának is a látszatra, védekezve az ellen, amit veszélyesnek ítélnek, míg a láb izmaiba ható ezüst, amit esetleg egy verőeret is felsért, már önmagában elég lehet ahhoz, hogy ha meg nem is öli, lassíthassa, béníthassa a farkast, és eldönthesse majd a küzdelem végső kimenetelét.

Életében nem volt kard a kezében, fegyverként is csak indián íj kamaszkorában. Meg se próbál itt mindenféle hárító mozdulatokat tenni, a felesleges hadonászás csak árthat. Az egyetlen fegyvere, hogy gyorsabb, sokkal gyorsabb, mint egy ember. Szóval szépen eltáncol a támadás elől, mit táncol, elvillan egy vagy három lépéssel odébb. Nem akar elfutni, de nem köteles konfrontálódni senkivel. Főleg mivel ő nem akar támadni, sebezni, ütni.
Reméli, hogy ez így tartható lesz, és akkor ha kitartóan ezt műveli egy idő után esetleg inkább a kommunikáció indul meg kettejük között. De nem szólal meg, amíg a másik erre nincsen kész "lelkileg" addig úgyis hiába tépné a száját.

Vámpírtól inkább várt volna hasonló alakoskodást. Vérfarkasokra nem volt jellemző, hogy ennyire kerüljék a bajt, vagy megpróbáljanak kitérni a harc elől. A lelkükben ott élt egy ösztönösen vad szörnyeteg, amit kevesek voltak csak képesek bármennyire megzabolázni. Ez a példány most mégis inkább az időhúzást választotta. Érdekes dolog lett volna kipróbálni, ki fárad ki előbb, hiszen bár gyorsabban mozognak, mint egy átlagember, de ettől még ugyanúgy fáradnak tőle, mintha az ember tesz hasonlóan gyors mozdulatokat, vagy fut. Erre viszont nincs idő. Itt és most nincs. A késő éjszaka bár szavatolja valamelyest a néptelen utcákat, de ehhez a mementóhoz nem fog kelleni tanú.
Más taktikát választ hát. A kard visszacsúszik a hüvelyébe, visszaakasztva az apró biztosító reteszt, magától a kettő szét ne csúszhasson. Ha jó sejti a farkas nem fog támadni, nem lesz olyan szerencséje, ugyanakkor menekülni sem fog próbálni még.
Nem szereti, nem szereti arra használni a mágiát, hogy bárkinek is ártson vele, de talán itt és most, ez lesz a célravezetőbb. Egyszerűen kinyújtja a kezét a szörnyeteg felé, majd ökölbe szorítja azt, s már jönnek is a varázslatot megidéző szavak, ahogyan a chit sűríti össze a szervezetében, mélyen torok hangon törve elő.
-Suffocat! - Hallatszik a parancs. Talán kicsit teátrális a latint segítségül hívni a varázsláshoz, de a mai világban oly kevesen beszélik már, és így előre meg sem értik többnyire mi vár majd rájuk. A farkas is érezni fogja inkább, ahogyan hat majd rá a varázslat. Fuldokolj! Ha többet nem is, a légzést meg tudja nehezíteni a számára, és ezzel a mozgás is sokkal kimerítőbbé, energia igényesebbé válhat. Légszomj mellett sokkal nehezebb villámgyorsan kitérni egy-egy támadás elől.

Először meglepetten figyeli, ahogy a másik elteszi a kardot, nem hiszi, hogy ezzel az egy támadással már feladta volna. Most könnyű lenne valamit tenni esetleg ...
Nem voltak pontos beszámolók arról, hogy mire képes ez az alak, erre tehát nem számított, hogy a másik varázslatba kezd. Hamar megszületik az eredmény, és mintha valaki hirtelen ráült volna a mellkasára.
Nyilván nem azonnal lesz ez kellemetlen, de igen hamar. Megteheti, hogy most hirtelen kereket old mégis. Vagy próbáljon még harcolni? Pár lépés nem fárasztja ki, főleg, ha nem is fizikumából mozog gyorsan, hanem mágikus képességét használja hozzá. Harcolni meg úgysem akart.
Így hát állva marad, és vár. Ha támadás indulna, újra eltáncol, de saját maga nem tesz semmilyen támadó mozdulatot. Nyilván a farkas odabenn berzenkedik, de ha el tudta nyomni majd negyven éven keresztül, akkor most is menni fog.

Kitartó egy bestia. A varázslat hatásaként ha nem is többet, a nehézlégzést már éreznie kell. Kettejük között csak az a különbség, hogy míg ő már látott a farkasoktól ezt-azt, és pontosan tudja, hogy idővel mindig kitör a fenevad, addig a farkasok nem tudják biztosan, milyen képességei vannak a mágusnak. Könnyebb lenne, ha bárki ismerné a valódi személyazonosságát, hiszen akkor fény derülhetne a munkásságára a régebbi időkből, de az már a múlt ködébe veszett.
Megemelkedik a sétapálca, és újra mélyen torok hangon jönnek a szavak.
- Dolor! - A régi latin, s az ősi nyelven ez annyit jelent fájdalom, s ha a farkas jó megfigyelő, akkor azt is láthatja, hogy a sétabot ezúttal a fejére mutat. Éles fejfájással, nehéz légzéssel, és a küszöbön álló küzdelem miatti természetes feszültséggel egyre nehezebb lesz kordában tartani a bestiát. A mágus pedig ezúttal már arra játszik, hogy elszabaduljon a fenevad.
Veszélyes dolog. Sokkal könnyebb ezeket a dögöket emberi formájukban megölni, hiszen akkor az agyarak és karmok nem kelnek segítségükre. Ugyanakkor vérfarkas alakban már sokkal inkább a haragé, és az ösztönöké a főszerep, ami a farkas részéről már sokkal kevésbé tudatos, és könnyebben irányítható küzdelmet jelent és egyúttal biztosabb vereséget is. Arról már nem is beszélve, hogy ha a farkaskölyök előhívja a fenevadat, már a tündérek sem róják fel neki, ha leteríti a földjükön. Nem lesznek majd kérdések. Egy tomboló szörnyeteget fékezett meg csupán.

Amint emeli a kezét, tudom, megint varázsolni fog valamit. A hasogató a fájdalom a fejemben valóban cselekvésre késztet. Ha neki voltak meglepetései, akkor nekem is vannak. A bestiát akarja? Hát megkapja.
Nyilván arra számít, hogy akkor most majd vicsorogni fogok, és egymás után alakul át minden porcikám, miközben szinte védtelen vagyok. De ez az egyetlen előnyöm: nálam az átalakulás egyetlen másodpercbe kerül csak. Elrugaszkodom felé, mint ember, és már a teljes farkas alak ér oda. Ráugrom, egyetlen mozdulat az egész. A mancsaimmal fel akarom dönteni, és a fogaim közé kapni valamijét. Mindegy mi az, kar, váll, nyak ... azt akarom, hogy ott legyen, hogy összeroppanthassam, ha éppen akarom, és ... és mégse tegyem meg. Ha sikerül a manőver, lehet, hogy nem ússza meg ép bőrrel, lehet, hogy a fogaim felsértik a külső hámréteget, de ennyi. Csak akkor csattan az állkapocs össze, ha újra ártani próbálna nekem.
A támadás csendesen zajlott, semmi morgás, semmi hörgés, a mozdulat nem volt túl ügyes, de teljes mértékben kontrollált. Itt nincs elszabadult bestia, csak bestia van. Ahhoz, hogy el is szabaduljon, ennél jóval több kell.

Élete eddigi legnehézkesebb fogása lesz ez a farkas. Taktikázás, aljaskodás sokkal inkább vámpíroktól várna, sem mint egy ilyen öntudatlan vérszomjas szörnyetegtől. Az állati én mindenképpen kihat idővel az alanyra, akit megfertőz a farkas kór.
Ha többet nem is a támadás kiprovokálását már elérte. Ezt várta egészen idáig. Hogy az átalakulás lassú fájdalmas folyamat, vagy pillanatok alatt megy végbe az nem oszt, nem szoroz.
A farkas mellett szól a gyorsaság, a lendület, a Keresztes mellett pedig a köztük lévő távolság. Amitől távol kell maradni, azok a csattogó agyarak. Ismét előkerül a penge, villámsebesen csúszik ki a hüvelyből, s a vadász nem próbál sem hátrálni, sem kitérni. Had harapjon a bestia. Had harapjon rá az ezüstös ötvözetből készült kardhüvelyre, s nyársalja fel magát az ismét meztelen pengére. Nem kell döfnie, nem kell támadnia, bőven elég csak a pengét kirántania, és a hüvelyt az agyarak útjába nyomnia. A többit már megoldja a támadó szörny, és az ő lendülete.
Had sodorja el. Had döntse fel. Nem éri felkészületlen. Ha minden úgy alakul, ahogyan tervezte, akkor a farkas a hüvelyt kapja a fogai közé, míg a felsőtestén valahol felnyársalja az ezüst penge, ő pedig a támadó szörny lendületét felhasználva dől hanyatt, és segít rá erre a lendületre tovább gördítve, tovább hajítva a már valószínűleg sebzett farkast.
Igen van benne rizikó. Sebeket nem csak oszthat kaphat is. A mancsok ütése, a karmok felszakíthatják az öltönyt, a válltömést, az inget, a húst téphetik fel alatta. Nem számít. Ennyi még belefér. Ha úgy megy ahogy tervezte, nem ő lesz az, akit jobban hátráltat majd a sérülés, és a varázslatok hatása még mindig ott van. A fejfájás. A nehéz légzés.

A meglepetés erejére számított, és ez nem jött be. Már az ugrás közben érzi, hogy baj lesz, ahogy a penge kicsusszan a hüvelyéből. A kard belemélyed az oldalába, nem is csak felületesen, hiszen gyakorlatilag beleugrott. Viszont a fémpálcára nem olyan hülye, hogy ráharapjon, elrántja a fejét, s csak a pofáját súrolja a bot. Nagy huppanással érnek földet, az oldalát elönti a tüzes fájdalom. Felhörren, most jött el az a pillant, amikor először érez indulatot. Miért? Ugyan mit tett ő, amiért ezt érdemli?
De már repül is a levegőben tova, a másik átdobta. Talpra áll, és szembefordul a támadójával, majd úgy dönt, itt jelenleg ő a törvénytisztelő polgár, nem a másik, így felüvölt. Farkasvonyítás száll az éjszakában messze, felveri a környéket.
Ő hajlandó volt visszafogni magát, hajlandó lett volna békésen rendezni az ügyet, de innentől már egye meg a másik, amit főzött. Lehet, hogy nem fog élni, mire a többiek ideérnek, de nyilván nem hiszik majd azt, hogy ő volt a hunyó.
A feje fáj, a tüdeje sajog, az oldala szaggat. Még mindig nem fáj jobban ez az egész, mint amikor Francissal "gyakorolnak", hiába komolyabb a sebe. Amit tervezett, hogy legyőzi a másikat és aztán nemárt neki, nyilván nem működhet, mivel a mágus képzettebb harcos nála. Ez ... kínos ... de szembe kell nézni a tényekkel.

Valamikor régen, egyszer fenn a havas hegyekben, Tibet égbetörő csúcsai között egy barlangban egy öreg bon mester mondta neki, hogy emlékezzen majd rá. Aki szörnyekkel harcol, idővel szörnyeteggé válik maga is. Akkor, még élete hajnalán nem értette az öreg mester szavait. A második világháború okozta borzalmak, a veszteségek, és a fájdalom még túl élénken éltek benne ahhoz, hogy arra gondoljon, hogy valaha ő is a harcosok útjára lép. A tudás, a mágia volt a cél, és a harcművészet az út, mely megkönnyítette a tanulást. Mára már mekkorát fordult a világ. Az átélt borzalmak. A megannyi szörnyűség, és szenvedés amit látott. Igen. Ezért jár ahhoz a tündérlányhoz. A rossz nyelvek szerint a kegyeit keresi, pedig mi sem áll távolabb ettől. Sosem tenné. Mélyen átérzi elvesztett szerelme miatt érzett fájdalmát. Ő is levesztett valamit a harcok során. A saját lelkét. Mára csak egy szörnyeteg maradt, akinek egyetlen célja, hogy megtisztítsa a szörnyektől ezt a világot. Csak egy hóhér. Még önmagának sem vallja be, de azért jár a tündérhez, mert szeretné, ha számára még lenne a sötétségből visszatérés, még akkor is, ha már régen nem hisz benne.
Nem számít a farkas mit tett. Az számít csupán, amit megtehet, és amit idővel meg fog majd tenni, amikor a természete maga alágyűri őt, és végleg kiteljesedik.
Megérkezik a jel. Az üvöltés, ami két dolgot jelent. A fenevad a vesztét érzi, és azt, hogy fellármázza a környéket. Még egy utolsó támadás, ennyire van ideje csupán. Élesen mutatja a döfést. A farkas szívét célozza meg. Élesen, hogy kitérni, hogy védekezni kelljen. Az igazi veszélyt ezúttal azonban nem a penge rejti, sokkal inkább a hüvely, mely már csak akkor mozdul, mikor a farkas megtette, amit várt tőle. Egy halk kattanás, s a sétapálca vége lenyílik, hogy kilökje tartalmát tervei szerint a fenevad arcába. Ezüst-nitrát port finom, mint a sivatag legfinomabb homokja, mely megfolytja az áldozatot, ha belélegzi azt. Hogy megölné a farkast? Ha elég fiatal még talán az is lehetséges. Ami viszont biztos, hogy égetni fogja, ahol csak hozzáér, és ha beszívja, akkor a tüdő hörgőcskéibe is beágyazódhat a por. Lassú kínhalál. Vér köhög fel, s regenerálódni nem fog sosem. Nem lesz képes, hiszen ami majd az irritációt kiváltja, amíg el nem tűnik a szervezetéből hiába gyógyulna, újra és újra ott lesz, hogy új sebet fakasszon, és ne engedje behegedni a tüdőn a régi sebeket.
Most már távolságot akar nyerni a farkastól, s ha ez sikerül akkor tesz csupán egy olyan mozdulatot, mintha homokot dobna a levegőbe fel.
- Nebula aperuisset diem. - A ködöt hívja, amely ezúttal már csak arra hivatott, hogy leplezze a visszavonulást. Tovább maradni hiba lenne már. Hamarosan odaérnek mindazok, kiket felvert a farkas vonyítás, és ennek a példánynak, ha sikerrel járt, most már nem orvosra, egyenesen mágusra lesz szüksége ahhoz, ha még valaha normális életet akar élni. Életet örök fájdalom és szenvedés nélkül. Olyan erejű mágus pedig, aki hajlandó kivenni belőle az ezüst port, és képes is megtenni, nem terem minden fán, és főleg nem a Farkas birodalomban. A préda innentől, ha belélegezte kötött pályán mozog, s neki már csak követni kell, míg eljön az alkalom, hogy leterítse a sebzett farkast.

A másik, megint támad, le akarja szúrni a a karddal. Elhátrál előle, nem kitér. Egyre hátrább. Ez a jó, mert így az ezüst por alig éri el. Belélegez belőle egy keveset, mert a nehézlégzés miatt zihál, és az előbb vonyított is, szüksége van a levegőre. Aztán pedig harákol, köhög, és nyilván a sokk hatására visszaváltozik. A támadójának már csak egy mozdulat lenne befejezni, amit elkezdett, és ő árja is azt a mozdulatot, fél kicsit, de elfogadja a halált, ezt vállalta, amikor a nyilvánosság elé lépett. De a szúrás késlekedik, és amint felpillant, csak valami gomolygó ködöt lát, melyben elvész az alak.
Összegörnyedve marad a földön, zihál, köhög és remeg, amikor a felriadt városlakók rátalálnak.

Nagy úr a kíváncsiság, és a tündérek körében talán nála csak a szerelem lehet nagyobb, de míg az előbbi már oly régóta mardossa a lány lelkét, addig az utóbbival még csak hírből találkozott. Tilosban jár. A kapuk használata, ahogyan népe minden tagjának, neki is teljesen természetes, csak nem mindenki mehet rajtuk mindenhova. Na nem azért, mintha nem lenne képes, csak van, ahova állítólag nem érdemes, és nagyon veszélyes, és ráadásul a szigorú atyai tiltás után már egyenes tilos is.
Az ilyen dolgokkal csak az a baj, hogy attól, hogy valami tilos, még nem lesz kevésbé érdekes, de máris sokkal izgalmasabbá válik. Nem volt ez másként ebben az esetben sem. Árkádiában másként telik az idő, vagy akár mondhatjuk úgy is, nem számít igazán. A tündérek nem öregszenek. Hosszú ideje már annak, amikor először látta, hogy Esgalnordis azt a családot áthozta az ő birodalmukba. Az egész világát megváltoztatta az az élmény, hát még az a szidás, amit az apjától kapott utána, hogy egyáltalán mit keres ott, ahol neki aztán semmi dolga, és még ráadásul veszélyes is. Akkor látott először sebeket, találkozott a fájdalommal, a szomorúsággal, és bár tiltva volt neki, amikor csak tehette, hallgatta menekültek beszámolóit. Ahogy mindenki más számára, neki is ugyan úgy érdekességet jelentet, egy új színfoltot, amely felkavarta a megszokott életet, és más árnyalatokkal töltötte meg a már oly ismert vásznat, melyre a nagy festő mester, sors alkotta meg műveit.
A kapu, melyről ezúttal fogalma sincs, hogy hova vezet, egy öreg odvas fűzfa, s talán így még sokkal érdekesebb, sokkal izgalmasabb is. A veszélyeket, melyekről a beszámolók szóltak, nem igazán tudta értékelni, nem tudta hova tenni még. Amiről csak hallasz, de magad nem tapasztalod, azt megérteni is nehéz.
A kapu túloldalán aztán nem egészen az várja, amire számított. Sűrű gomolygó tejfehér köd. Nem ilyesmire gondolt, amikor az emberek világáról álmodozott, inkább valami színes, és mozgalmas vidéket látott maga előtt, ahol mindig történik valami érdekes, minden pillanat mástól izgalmas. A sűrű tejfehér ködmassza viszont inkább csak eltakarja előle a világot, legyen bármilyen is az.
A köddel borított táj aztán csak lassan küldi el hozzá heroldjait, hiszen az érzékelés itt is messze összetettebb, mint a színek kavalkádja, és hogy csupán a szem kiváltsága lenne.
Először a halkan kopogó esőcseppek lágy melódiája köszönti, a természet zenéje, a maga egyszerű szépségével. Aztán valami más is csatlakozik ehhez az előadáshoz. Valami olyasmi, amit még csak egyszer hallott egész életében. Valaki nem is olyan messze tőle keservesen nyöszörög. Pont úgy, mint amikor Esgalnordis áthozta azt a családot, ahol a menekültek több sebből véreztek. Akkor azt mondták, hogy ezért a szörnyűségért a vámpírok a felelősek, akik rajtaütöttek a menekülőkön. Bár Sheina nem tudta, hogy mit jelent a rajtaütni, de a rengeteg sebből, és a szakadt ruhákból ítélve semmi jót.
A köd aztán nem tart örökké, s nem is olyan lassan száll fel, mint az természetes lenne. Mintha valaki mágiával idézte volna meg, s ahogy az erő, mely életre hívta elillan, a köd is tovaszáll, felfedve titkait. Szörnyű titkait. Ez a látvány nem szép. Sőt egyenesen borzasztó. Furcsán faragott, furcsa alakú kövekből emelet ronda képződmények, melyek között csak helyenként fedezni fel a természet oly megszokott szépségeit. Az egyetlen dolog, ami nem kelt benne viszolygás, és amely az eddigi megismert világához illene, a fűzfa csupán, melyet átjáróként használt az emberek világa, és Árkádia között.
Hideg borzongás, és undor amit érez, amikor a lába alá néz, a fekete kőfolyóra, amire elég csak rápillantania, hogy elfogja menekülhetnék erről a helyről.
Mégsem megy el. Még nem. Földön nyöszörgő férfi tépett ruhája, a testét lassan átitató piros folyadék. Ő is megsérült. Árkádiában a gyógyítás nem kifejezetten fontos dolog. A tündérek nem lesznek betegek, és csak ritkán sérülnek meg. Ugyanakkor az óta az eset óta, a keveset, amit a két világ között járkáló tündérektől elleshetett, megpróbálta ellesni ezen a téren is.
A földön fekvő sérülthöz lép, majd mellé térdel, s már csak az eltart egy darabig, hogy a méla undort, melyet ez a fura anyag, amiből itt föld van kivált belőle, valamiképpen legyűrje. Még így, finom szövetből készült ruhán keresztül is fájdalmat okoz. Szörnyű érzés. Ilyen tapasztalatokra nem vágyott. Nem vágyott sohasem.
Hűvös lágy érintés, ahogy végig simítja a szenvedő arcot. Most már ő is képes átérezni, mi az a fájdalom, és tudja, hogy már most, az első találkozásánál vele is szívből utálja. A fájdalmat is, és ezt a randa fekete valamit is, ami itt a földet mindenhol beborítja. A férfi arcát viszont valami érdekes színes por borítja. Ez is valami olyan, ami tőle idegen, bár ezt nem tartja undorítónak, sokkal inkább csak furcsának, és nem is igazán érdekesnek, mert bár szépen csillog, de élettelen.
Sokkal érdekesebb azonban ami akkor történik, amikor az érintése nyomán az a furcsa por eltűnik a férfi arcáról. Mintha ott, ahol eltűnt volna róla ez a különös valami gyógyulásnak indulna a teste.
Sheina nem gyógyító, nem orvos, de még ő is képes észrevenni egyszerű összefüggéseket, mint például azt, hogy ennek a szerencsétlennek a szenvedését ez a különös csillogó por okozza.
A halkan, melankolikus dallammal kopogó esőhöz, és a fájdalmas nyöszörgéshez ezúttal csatlakozik még valami. Egy tündér, lágy, és dallamos éneke. Ahogyan a hangok megelevenítik a mágia szavai által életre keltett erőt, és a tündér keze finoman simít végig a szenvedő testén, úgy vonzza magához a furcsa csillogó port. A varázslat lényege borzasztóan egyszerű. Az összes ilyen csillogó port a lány a tenyerébe hívja vele. Nem tudja, miért okoz ez szenvedést a másiknak, de őt nem bántja. A tündér egyszerű okoskodása szerint pedig ha eltünteti a férfiról a port, akkor talán a szenvedése is megszűnik majd vele.

Léte jelenleg szinte csak a fájdalomról szól, a kínról, melyet minden egyes lélegzetvétel jelent. Ingere lenne sokat köhögni, de pontosan tisztában van vele, hogy az nem segítene, csak a por elindulna fel és le a szervezetében, ki és be, és az csak rontana a helyzeten. Néha mégis köhög, mert nem bírja megállni, bár ez csak növeli a kínjait. Van pár pillanat, amikor azt kívánja, bár megkapta volna azt az utolsó döfést. S ekkor megérti, hogy az idegen célja pont ez volt, hogy megbánja azt, hogy él.
Észleli, hogy a környező ablakokban fény gyúl, párat kinyitnak, de az utca még néptelen. A lakók meg nem feltétlen mernek majd segíteni. Vannak itt nem is kevesen, akiket a vonyítás inkább félelemmel tölt el. És egy meztelen férfi az út közepén, vértócsában, hörögve és köhögve nem egy bizalomgerjesztő látvány. De majdcsak riaszt valaki valakit, aki majd szól valakinek ... szóval türelmesnek kell lennie.
Aztán valaki megérinti. Nem tudja még, ez jó vagy rossz előjele, az érintés mindenesetre gyengéd. Már nem lát a saját könnyitől, csak arra hagyatkozhat, amit érez. Női kéznek sejti, és sejtése beigazolódik, amikor meghallja az éneket. Egy tündér. Akkor feltehetőleg jó kezekben van. Megnyugszik.
De az ének hatása először nem túl kellemes, mert a tüdeje után újra égni kezd a légcsöve és a szája is. De felfogja, hogy az ezüst távozik most belőle, és próbál kitartani, amíg el nem érkezik a megkönnyebbülés.
- Köszönöm! - suttogja. - Köszönöm!

Bár a számára ismert terepen könnyedén mozog úgy akár csak egy fantom az éjszakában, az emberi test korlátai még rá is vonatkoznak. A köd sokat segít abban, hogy eltűnhessen anélkül, hogy bárki bármit is láthatna, hogy bárki bármit is számon kérhetne, de nem akadályozza meg a hangok terjedését. Nem adta meg a kegyelemdöfést, hiszen az már az ezüst-nitrát por dolga lett volna. Fájdalmakkal teli lassú kínhalál. Egy ilyen szörnyeteg nem érdemel jobbat. Aztán történik valami, amit más körülmények között szívesen hallgatna, hiszen mindig kedvelte a tündérek kedves, segítőkész népét. Nem véletlen, hogy mára már talán csak ez az egy birodalom az, ahol nem kőrözik. Ugyanakkor jobban örült volna, ha a tündérek sem ütik mindig mindenbe bele az orrukat. Fogalma sincs, hogyan, és honnan kerülhetett oda az, amelyik most énekel, de kétsége sincs afelől, hogy mi az énekszó rendeltetése.
Egy jól felépített terv dől most dugába egy tündér felbukkanása miatt. Szándékosan választotta ezt a környéket. Tégla, és kő házak, aszfalt beton, melyet jobbára már felszedtek Erdélyben, hiszen a tündérek számára a természetes kő útburkolat talán nem hat szépnek, de legalább fájdalmat okoz. Pont itt nem várta volna, hogy felbukkanjon egy.
Sebaj. A farkaskölyök nem végezte még el amiért jött, s ha hazaviszi a félelem annak is meg lesznek az előnyei. Akkor legalább elvezetheti a falkavezérhez. Az alfához. Már nincsenek kölykök, a varázslat óta nincsenek, és egy alfa halála komoly csapást jelentene akármelyik vérfarkas közösségre. Itt sem a kölyök volt az elsődleges cél. Marad hát a csendes visszavonulás. Nem lesz ott mindig egy ügybuzgó tündér.

Nem ilyennek képzelte az emberek világát. Unalmasnak, egyhangúnak, szürkének, és borzasztónak, ahol még csak a föld érintése is kellemetlen, mély undorral tölti el, és fájdalmat okoz. Sosem érzett még ilyet ez előtt. Sosem érezte még magát ilyen szörnyen. Menekülhetnékje van. Menekülhetnékje vissza a kapun át, melyen érkezett. Az egyetlen dolog, ami itt tartja még, az előtte a földön fekvő szenvedő férfi. Fogalma sincs mi történhetett itt. Az idegen meztelen, és csupa vér. A vámpírokról hallott rémtörténeteket, hogy ők szokták bántani azokat, akik elmenekülnek a területeikről, a folyamatos kegyetlenkedéseik miatt, bár azt nem tudja, mi is az a kegyetlenkedés, biztosan valami rossz dolog, ha az emberek nem szeretik. Ez volt a legnagyobb baj az idegenek beszámolóival. Furcsa, idegen nyelvet beszéltek, amit először nehéz volt megérteni, megtanulni, és még amikor sikerült is valamennyire elsajátítani, akkor sem igazán tudott jelentést társítani a szavak mellé. A tünde nyelvben sok olyasmire nem volt megfelelő szó, amit az emberek világa ismert.
Ahogyan a mágia hat, úgy kezd el a kezében gyűlni a por, ami már nem csillog, sokkal inkább vértől iszamós, és az ő keze is véres lesz tőle. Talán tényleg ez bántotta? Ez a furcsa csillogó por? Amikor aztán a hatás sokkal inkább abban nyilvánul meg, hogy csak újra szenvedést okoz, egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy talán abba kellene hagynia, nehogy csak még több fájdalmat, és még több kárt okozzon. Ő nem gyógyító, csak ellesett ezt-azt, hiszen az is egy új fajtája volt a mágia felhasználásának, egy új, és érdekes játék. Ettől azonban még messze áll azoktól, akik tudatosan alkalmazzák a mágiát a gyógyításra.
A férfi végül megszólal. Eddig csak nyöszörgött a fájdalomtól, de már beszélni is képes. Akkor ez talán mégis jó jel, és nem tett rosszat azzal, hogy a port kihívta a szervezetéből, még akkor sem, ha fájdalmat okozott vele.
Gyengéden helyezi rá az ujját a köszönetet rebegő ajkaira, mintegy csitítólag.
- Ne beszélj. Ne erőltesd.
A dal véget ér, és a lány messze a levegőbe engedi a csillogó port, had vigye magával a nedves, ragacsos levegő.
A férfi testén lévő sérüléseket már sokkal könnyebben felismeri. Ilyet látott már máskor is. Ilyen, és hasonló sebeket okoztak a vámpírok a menekülteknek. Igen, egészen biztosan itt is ez történhetett. Nem tudja ugyan miért hagyták életben, mert a menekültek mindig azt mondták, hogy akit elkaptak, azt széttépték, bármit is jelentsen az. Talán csak azért, mert erre a furcsa porra bízták, hogy befejezze a munkájukat.
Egy másik, sokkal lágyabb dal kezdődik Árkádia nyelvén, és ismét varázslatot sűrítenek a szavak. A tündér keze ezúttal a sebet érinti meg, a szúr sebet. Biztosan nem fog azonnal összeforrni, de csillapodhat a vérzés, enyhülhet a fájdalom. Még ez a kevés is szörnyen megterhelő. Sosem volt rászorulva, hogy gazdálkodjon az erejével. A mágia az élete természetes része volt, mint a levegővétel. Most mégis, az egyszerű, máskor oly könnyű varázslatok is nehezen mennek, fárasztóak, mintha valami nagyon bonyolult művészi kompozícióra próbálja felhasználni a mágia szövedékét. Az emberek világának újabb kellemetlensége.

A tündér meggyógyítja a másik sebét is. Minden sérülését érzi még. de ez a fájdalom már elhanyagolható. Lehet, más nem így látná, de Francis keze alatt nevelkedni jár bizonyos előnyökkel is. Ezek az érzetek neki már csak apró kellemetlenségek, és most a legnagyobb gondja, hogy anyaszült meztelen egy hölgy társaságában.
Körbepillant. Ruházatának cafatjai pár lépésnyire hevernek, ahol elrugaszkodott. Nem sok használható maradt belőlük.
Felül, és körbepillant. A szállása tényleg nincsen mesze.
- Köszönöm, már jól vagyok. Nem messze lakom innen, haza kell mennem, hogy magamra vegyek valamit.
Feltápászkodik a földről, nem takargatja magát, a hölgy maga eldönti, hogy mit néz vagy éppen nem néz. Vár egy pár pillanatot, szeretné tudni, hogy tényleg biztosan áll-e a saját lábán.

Új tapasztalásra vágyott? Hát most minden kétséget kizáróan megkapta azt. Ahogyan a mágia életre kel, és a seb vérzése csillapodik, a férfi testében a fájdalom alább hagy, és lassan gyógyulásnak indul, a tündér testében is változások lépnek fel. Tapasztalt ő már ilyet, hosszú, eseménydús nap végén, édes fáradtság, könnyű álmok előtt. Most mégis, valahogy ez is más. Két varázslatnak nem kellett volna ennyire elszívnia minden erejét. Két alapvetően könnyű varázslatnak nem kellett volna kimerítenie ennyire. Itt, ebben a furcsa világban még a fáradság sem olyan. Nem édes, kellemes, felszabadult, sokkal inkább nehéz, és ólmos. Mintha hatalmas súlyok nehezednének rá. Amikor belekezdett a varázslatokba még csak nem is gondolt rá, hogy ilyen következményekkel járhat majd az, ami máskor ujjgyakorlat lett volna csupán.
A meztelen férfi látványa zavarba ejtő. Valahogy más, mint amit otthon megszokott. Sokkal erősebb, sokkal izmosabb, sokkal vadabb, energikusabb. Még megjelenik a lány arcán a pirulós mosoly, ahogyan végignéz nem is olyan régen még előtte fekvő szenvedő idegenen, aki ezúttal már úgy tűnik egyre biztosabban áll a lábán.
Sheina pedig ismét csak egy új érzést tapasztalhat meg, mihez még nem volt szerencséje soha. Szédülés fogja el, mintha csak szerepet cseréltek volna az előbb még a földön fekvő idegennel. Ahogyan a férfi jobban lett, úgy gyengül ő el. Nehéz. Még levegőt venni is az. Fáj, fáj ahol csak hozzáér ez a furcsa fekete föld, még a ruhán keresztül is borzasztóan irritál. Ahogyan a mágia használata szívta el az erejét, úgy lett egyre kiszolgáltatottabb a környezet ellenséges hatásaival szemben is. A férfi lassan feláll, a tündér pedig megszédül, s valami támaszt keres, de nem talál. Végül aztán az aszfalt lesz az, amin megpróbál megtámaszkodni a kezével, de szörnyű amit érez. Mintha valami hihetetlenül hideg anyagot érintett volna meg, amitől a törékeny kis keze azonnal megfagyni kezd. Kapná is el, mintha tűz égette volna meg, de ezzel csak annyit ér el, hogy végképpen elveszíti az egyensúlyát, és most ő kerül az eső áztatta földre, ahol aztán egész testét átjárja ez a borzalmas hideg érzés, fázósan húzódik össze, egyre kisebbre összekuporodva, émelyeg, szédül, levegőt is alig kap, és majd megfagy. De miért? Mi ez a szörnyűség? Amikor kilépett a kapun nem volt olyan hideg, hogy erre magyarázatot adott volna? Mi szívta el az erejét? Mi gyengítette le? Nem érti... nem érti... nem érti... Csak egy nagyon kellemetlen felismerés kezd kibontakozni benne. Valami, aminek eddig nem értette a jelentését, és csupán csak az emberektől hallott róla. A jeges rémület, ami aztán marokra fogja a szívét. A halálfélelem. Fájdalmas grimaszba torzul a szép, arc, ahogyan aztán végül remegve kapod levegő után, és megindulnak a szeméből a fájdalom előcsalta kövér könnycseppek.

Érzékeli, hogy a másik szótlan, és nem áll fel vele együtt, de a frász tör rá, amikor a tündér elterül a földön. Ennyire túlerőltette volna magát? Persze, tudja, hogy nem szeretik a mesterséges környezetet. Gyorsan leguggol, és felkapja a könnyű kis testet az aszfaltról. A sebe kissé húzódik, némi vérpatak csorran elő, de amint feláll, a dolog rendeződik. Tudja, erdőbe, vagy egyéb helyre kell vinnie a lányt, de ha egy ájult tündérrel meztelenül kezd el kóricálni, garantáltan szatírnak nézik. Így aztán a szállására indul, és ott az ágyra helyez a lányt, aztán villámgyorsan magára ölt néhány holmit, és jobb híján egy kis vízzel törli át a lányka arcát. A kredencben csak kő és üvegpoharak vannak, az utóbbiról nem tudja, hogy árt-e az előbbiről garantáltan, így nem akarja megitatni.
De a lány már egy kellemes gyapjútakarón fekszik, még ha kőházban is. Ha ennyitől nem lesz jobban, akkor kiviszi a városból a környékbeli erdőkbe, és keres valami átjárószerűt.

Eddig mindig édesek voltak az álmai, és kellemes a pihenés. Az alvás kellemes dolog volt, és utána mindig újra vidáman ébredt tele energiával, tettvággyal, most viszont nem jönnek álmok. Nem jön semmi sem, csak a hideg, és komor, az ijesztő, és mindent elborító sötétség.
Fogalma sincs mi történt vele. Kellemes puha tapintású szőrme simul a testéhez, biztosan valahol elnyomta az álom. Nem először esne meg már vele, hogy valahol, kellemes környezetben, egy puha prémes állat mellett szundít el. Ez az állat viszont valahogy olyan furcsa. Nem mozog, nem lélegzik, nem ver a szíve. Nem hallja azt a kellemes megnyugtató zenét, az élet muzsikáját, a szív dobbanásait, a vér áramlását. Olyan furcsa az egész. Biztosan csak rossz álom volt. Esetleg még mindig álmodik? Az arcát valami hideg, és neves simogatja. Eleredt volna az eső?
Még megmozdulni is olyan nehézkes, mintha valami egészen egyszerűen elszívta volna minden életerejét. Mintha az utolsó apró csepp eszenciát is kifacsarták volna a testéből. Sosem érzett ez előtt még ilyet.
Lassan aztán kinyílik a szeme, és amit lát sem lesz sokkal bizalomgerjesztőbb. Egy idegen férfi, egy ember van mellette, valami vizes dologgal kenegeti az arcát, és nem otthon van, hanem egy furcsa barlangban, olyanban, amilyet még sosem látott az előtt. A legszörnyűbb mégsem ez. A legszörnyűbb, amin fekszik. Eddig azt hitte, hogy valami puha, prémes állat mellett nyomta el a buzgóság, aki volt olyan kedves, hogy vigyázta az álmát, vagy csak vele együtt pihent. Most viszont, ahogy megérinti, ahogy meg tudja fogni azt, amin eddig feküdt, ahogy aztán a szeme is beigazolja a szörnyű sejtést, ő nem egy állat mellett aludt. Ő egy állat lenyúzott bundáján aludt. De miért? És ki tenne ilyen szörnyűséget, hogy lenyúzza az állatok bőrét? A már nem is olyan régen megismert érzés a jeges rémület. Valami gonosz ember barlangjába került, aki állatokat öl, és lenyúzza a bőrüket, és most az ő arcát kenegeti valami hideg, nedves anyaggal.
Odahaza nem sok jót hallott az emberek világáról, és mindig csak azt sulykolták belé, hogy az borzasztóan veszélyes. Az apjának persze jó oka volt erre. Három fajta tündér létezett. Aki sosem járt az emberek világában, aki átlépett ugyan a kapun, de amit talált inkább arra ösztökélte, hogy soha többé ne tegye ezt, és aki aztán többé el sem tudott szakadni tőle, ki ilyen, ki olyan okból kifolyólag. Az apja pedig egészen egyértelműen elmondta neki, hogy mit is vár tőle, melyik csoportba tartozzon. A nemes tündérnek semmi dolga az emberek világában. A nemes tündért a népéhez köti a kötelesség. Tőle is ezt várták, hogy tanuljon, és szépen lassan átvegye a szerepét, amit neki szántak abban, hogy segítse a népe boldogulását.
A sokat sulykolt dolgok aztán most rémképekként elevenednek föl. A megnyúzott állat után már nem lehet nehéz kitalálni, ő miért is került ide. Mágiát használni már eszébe sem jutna. Túlságosan kimerítette a legutóbbi két varázslat, és nem kockáztatná meg ismét, ki tudja, most mi lenne a vége. Amilyen gyorsan csak tud mozdul hát, hogy minél távolabb kerüljön a veszélyes embertől, aki őt akarja majd megnyúzni ez után a szerencsétlen állat után.
- Ne bánts! - Az persze, hogy az idegen bármit is értene belőle erősen kétséges, hiszen az első rémületben ki gondolna arra, hogy az emberek nyelvét használja a beszédre? Egészen egyszerűen ösztönösen jönnek a tündenyelven a szavak, melyek aztán sikolyban fúlnak el, ahogyan menekülés közben a lába a padlóhoz ér. Mintha égő parázson próbálna járni, mely most csak az ő tiszteletére szít magából láng nyelveket.
Nem számított rá, nem várta, eddig sosem fájt neki, ha a földhöz ért a lába. Újra egyensúlyát veszíti, túl sok a kellemetlen, a fájdalmas meglepetés. Fáj, nagyon fáj, éget, ahol csak hozzáér, Sheina viszont majd összetörve magát igyekszik minél messzebbre menekülni ettől a gonosz embertől, mielőtt az ő bőre is odakerül annak a szegény állatnak a bőre mellé, amin éppen az imént feküdt.
- Ne bánts... ne bánts... ne bánts... - Marad aztán a félelem, és a keserves zokogás. Rendesen nem lenne ennyire kiszolgáltatott. Az erdőben nem. Megannyi segítséget adna neki a természet, hogy aki ártani akar, a nyomára se akadjon soha, nem hogy akár csak elérhesse őt.

A lányka magához tér, de láthatóan teljesen pánikban van. Nincs tl sok gyakorlata a tündérekkel, a legtöbbjük azért egészen normálisan szokott viselkedni, de ez itt ... persze az ájulás, most nem tudja hol van, és a környezet eléggé idegen lehet neki ...
A szavakat nem érti, de érezhetően félelem szüli őket.
- Nyugi, nem akarlak bántani, hiszen meggyógyítottál! Csaj azért jöttünk ide, hogy magamra vegyek valami ruhát, és máris visszaviszlek az erdőbe. Ott jobban fogod magad érezni.
A lány ott az utcán szólt hozzá pár szót, szóval érti a nyelvet. Minden bizonnyal csak ijedtében váltott az anyanyelvére.
Igyekszik megbízhatónak látszani, és a kezét nyújtja a lány felé.
- Ez a hely nem neked való. Mehetünk?

Borzasztó nehéz ilyen ellenséges helyen egy talpalatnyi földet találni, ahol aztán képes megmaradni anélkül, hogy ne érezze folyamatosan azt az égető fájdalmat. A bőre már így is felhólyagosodik. El sem tudja képzelni mi történik vele. Eddig még sosem bántotta a környezete. Mindig a természetből merítette az erejét, ételt, otthont adott számára, és még a mágikus erejét is az biztosította. Most pedig láthatóan ellene fordult. De miért? Mi rosszat tett, amiért a természet így elfordult tőle?
Legalább a gonosz idegen nem jön közelebb. Mintha nem erre számított volna. Fogalma sincs, érti-e ez a férfi a szavakat, most kisebb gondja is nagyobb annál, sem hogy azon töprengjen, a tündér nyelvet használja, vagy azt, amit az emberektől szokott hallani. Válasz mégis érkezik, bár nem igazán hiszi a szavakat. Azt érti, hogy a férfi arra hivatkozik, hogy ő gyógyította meg, és mintha álmodott is volna valami ilyesmit, hogy egy embert gyógyít egy borzasztó helyen, ami megpróbálta megölni őt. Szörnyűséges álom volt, még fáradtan is ébredt belőle, pedig azelőtt ilyen sosem történt vele. Végül aztán csak megrázza a fejét, hogy ez így nem lesz jó. Aztán valamivel később a zokogás is abbamarad, csak a könnyek maradnak, s válasz is érkezik a lány felől.
- Neki is ezt mondtad? - Mutat aztán az ágyon lévő gyapjútakaróra. A tündérek sosem készítettek az állatok bőréből semmit, ez pedig érezhetően valamilyen állatból készült, annyit pedig még ő is tud, hogy az irhája nélkül egy állat sem él tovább. A lány szemében nem valami őrült megmagyarázhatatlan félelem ég, sokkal inkább úgy méregeti az előtte állót, ahogyan a gyilkosokat szokás.

Nem értem továbbra sem, hogy mi baja van a lánynak, az ágyon igazán nincsen semmi, ami beton vagy műanyag volna. Amit mond, azt meg végképp nem értem.
- Kinek? - kérdezek vissza értetlenül.
De ha a takaróval van gond, akkor az megoldható. Egy laza, bár kissé már ingerült mozdulattal kirántja a lány alól a takarót. Alatta feszesre húzott lenvászon lepedő van. A takarót lehajítja a földre.
- Így most jó? És akkor visszavihetlek az erdőbe, vagy itt szeretnél maradni?
Nyilván az utóbbi része a kérdésnek teljesen költői volt, de talán sikerül némi értelmet erőszakolni vele a társalgásba.