Robert "Bob" Morgan

Teljes név: Robert Morgan
Becenevek, álnevek, stb.: Bob, Vénember, stb
Faj: ember
Nem: férfi
Születési hely és idő: 2058. augusztus 11. - Seattle
Jelenlegi tartózkodási hely: nincs, a motorján járja a világot
Jelenlegi foglalkozás: vadász (még valamennyire), de ha kell szerelő és puskamíves is, adott esetben személyszállítást is bevállalhat az ősrégi katamaránján. Egyszerűbben szólva: világcsavargó.
Rang: -
Mágiaérzékenység: Nem



Rengeteg útszéli ismerőse van hotelekből, kocsmákból, kamionos parkolókból, bárokból, hajléktalan szállókról, bordélyokból, egyszerű bűnözők közül, de ezek egyike sem kifejezett fontosságú. Családja nincs.


Anyuka pici fiacskája 203 cm-re nőtt meg, amihez közel 130 kilós testsúly társul. Ezzel együtt egy minimális sörhason kívül inkább egyenletesen vaskos fickó, mint hogy kövérnek lehessen titulálni. Erősen őszülő haját rövidre nyírja. Arcra igen jellegzetes ember, mondhatni sokakban felveti a kérdést, hogy nem ő-e az elveszett láncszem az ember és a hegyi gorilla között... Igaz, ezen gyárilag görnyedt tartása sem sokat segít, ahogy erős testszőrzete sem, ami rendesen beteríti bőrfelszínét. Ennek megfelelően sűrű szakállat visel. Jó pár tetoválás és még annál is több sebhely díszíti a bőrét, egykori összetűzések nyomai a különféle fogászati kezelésre szorulókkal (vámpírok, vérfarkasok), melyekből egyelőre ő jött ki pozitívabban. Szeret egyszerűen és kényelmesen öltözni, mondjuk finom és drága ruhákra nincs is pénze. Farmer és hawaii ing, vagy pusztán melós overál, de egy bőrdzseki sem elképzelhetetlen. Mindig a jobb combjára szíjazza Bowie kése tokját s persze a tok nem marad üressen. Jellegzetes ismertető jegye a férfinak: mindaz a rekedtség, amit negyven évi mértéktelen bagózás és brandy fogyasztás csak elő tud idézni.


Hát első ránézésre (meg huszadikra is...) egy mogorva, magának való pasas, aki szívesebben bütykölget valamit a katamaránján vagy dől bele a motorján az ellenszélbe, mint hogy mások társaságát keresse. Arcát bőven verik fel a koravén ráncok, akad közöttük keserű és nevető is, sem jó életről, sem depresszióról nem árulkodnak a vonásai, mondhatni átlagos. A zord külső nem ennyire tüskés belsőt takar. Igaz, hogy nincsenek nagyon szigorú elképzelései a törvényről meg a hasonló marhaságokról, de igenis becsületes ember. Ami azt illeti, többre tartja a betyárbecsületet az írott paragrafusoknál. Segítőkész ember, aki bár mindig, mindenért morog, de még senkit sem hagyott hátra az út mentén. Nem sokan néznék ki belőle, hogy a katamarán aljába ledobott kopottas, megviselt hátizsák mélyén két megsárgult könyv is lapul. A Biblia és a Karácsonyi ének... na mondjuk nem is sűrűn dicsekszik vele senkinek, magánügy ugye. Bár sokan nézhetik izomagyú zsoldosféleségnek, de nem az. Van esze, annyi mindenképpen, amivel ember létére is életben maradt a "szép új világ" árnyékosabb oldalán. Kifejezetten taktikus gondolkodásmódja van, ugyanakkor nem jellemzi a vérprofik hűvös érzelemmentessége. Bob az esetek többségében nagy lángon ég, mélyen éli meg érzelmeit, lobbanékony, könnyen lelkesedő, de hamar ki is hunyó figura. Rasszista, szívből és gondolkodás nélkül gyűlöli a vámpírokat, sokkal nem helyezi előbbre a vérfarkasokat sem. A többi fajjal kijön a maga módján, de a kiborgokkal szemben tartózkodó, érthető okokból, elvégre köztük nőtt fel.


Mi történt velem eddigi életemben? De jókat tudsz kérdezni öregem. Hátha akarod elmesélem egy részét. Na nem, nem az egészet, elvégre bő fél évszázad súlya nyomja már a vállaimat. Jó, persze, van ahol ez semmiség, a különféle bűbájosok között, de az én szervezetem nem ennyire... összetett. Jah, ember vagyok, az a szimpla, átlag fajta. De kezdjük, mert aztán sose érünk a végére, nekem meg ma még horgászhatnékom van.
Na tehát, mivel ha jól gondolom, azzal úgysem elégszel meg: megszülettem, felnőttem, megöregedtem és most itt vagyok, hát vágjunk bele a közepébe. A Fátyol éveiről én sem tudok persze nyilatkozni, ma már csak a csodabogarak legöregebbjei közt vannak, akik megélték azt az időszakot. Én már olyan világba születtem bele, ahol teljesen természetes egyes vidékeken, ha nem érnéd el a zöld lámpát időben, akkor megsprinteled mondjuk agárként. Jó, kis túlzással persze, de a lényeg ez. Jómagam a már XX. században is ipari betondzsungel Seattle városában születtem meg a MI égisze alatt. Apám is kiborg volt, nagyjából anyám is, nekem sem nagyon méretezett ki a vén kaporszakállú odafent más sorsot. Lényegében kölyökkoromtól kezdve tudatosan tereltek a katonai pálya felé, nem is sikertelenül. Tudod majd minden birodalmat, minden fajt érdekelnek a többiek viselt dolgai, ellenben a sajátjaikról kevesen szeretnek diskurálni. Na most a kiborg ügynökök idegen terepen általában rekordgyorsasággal buknak meg, ez puszta logika. Rengeteg fém van a bőrük alatt és ritkán képesek életszerűen megjeleníteni az érzelmek széles skáláját, amire szerepük szerint szükségük lenne. Abban a világban meg tökéletesen mindegy, hogy egy ügynök önállóan megtud-e tölteni egy pisztolyt vagy sem, a harci képességeinek értéke zéró. Egy szóval a kiborgok rossz ügynökök. Ellenben igen hatékony elhárítók, ugyanezen okok miatt. Módszerek és tökéletesen fegyelmezettek, akik tényleg minden apróságot megvizsgálnak. Én utóbbiak közé tartoztam. Likvidátor. Ha az ellenséges ügynököt leleplezték, akkor jöttünk mi a képbe, elfogtuk vagy kiiktattuk.
Egy alkalommal odafenn melóztunk, a farkasok területén, de a szabad zónában, Montrealban, ahol egy ügyes bűbájos jutott be a helyi kirendeltségvezető közvetlen bizalmába, legalábbis az adatok ezt sugallták. Végül lebukott, kiküldtek minket érte, hogy tegyük el láb alól feltűnés nélkül. Na ez nem sikerült olyan feltűnésmentesre... Például nem tudom, azzal tisztában vagy-e, hogy az enyéimhez hasonló korai szériás beültetéseket elég randán zárlatossá tehet egy, az életéért harcoló mágus által megindított villám. Vagy legalábbis kékes színű fény, annyira nem értek ezekhez a bűbájos dolgokhoz... Mondjuk az agyam is túlterhelte rendesen, szóval itt elsötétedett a világ előttem.
Mikor magamhoz kezdtem térni, hamar kiderült, hogy a nyomornegyed mélyére jutottam valahogy. Nincsenek róla emlékeim miként, még az is lehet, hogy az energianyalábtól zavaros fejjel botorkáltam el arra. Odasült implantjaim nem működtek, de az emberi szervezetem is kikészült, nagyjából annyi veszélyt jelentettem volna bárkire, mint egy hároméves. Akadtak szerencsére pártfogóim a helyiek közül. Emberek, mint én magam. Vagy mint újra én magam? A lábadozásom hosszú volt, de nagyon hamar eldöntöttem, nem térek vissza az MI égisze alá. Egyrészt sok lett volna a vesződtség a sérült technikai és biológiai rendszerek helyreállításával, valószínűbbnek látszott, hogy kereskedelmi áruként végezném, valamerre a vámpírok birodalmába, másrészt újra emberré válva megismertem a szabadságot. A humort. Az emberi társadalom. Két hosszú évet éltem Montreal nyomornegyedeibe, míg ezt is mind el nem vesztettem.
Vérfarkas, alakváltó, vagy ami azt illeti akár ember, bizonyos dolgokban nincs különbség. Amíg kölyök, csak keresi a rothadt korlátait. Azt a pár fiatal dögöt, akik betörtek a nyomortelepre és rajta ütöttek a közös szálláson alvókra emellett vitte a dühe is. Alig 1-2 évvel voltunk túl a Moratóriumon, amiért persze egyszerre gyűlölték az egész világot és álltak "bosszút" azokon, akikkel szemben könnyen megtehették, akik... khmm... nem értek fel velük. Jah. Hát tény, ami tény, nem sok túlélője maradt a rajtaütésnek. De az egyik toportyán is ott maradt. Az volt az első, amelyiket megöltem. Óh, persze ne gondolj semmi extrára vagy különlegesre. Hátulról megindítottam a tüdejébe egy jóképű láncfűrészt és megvetettem rajta a lábamat, amíg kivérzett a dög, csak gyorsabban dolgozott a régi favágó eszköz, mint ahogy regenerálni tudott. A szemeit jól láttam mindvégig. Ködösek voltak a vége felé, már nem csak kíntól. Beletébolyodott az ordas a fájdalomba, kiszolgáltatottságba. Fene mód jó érzés volt.
A cowboy kalapos, alacsony, de szívós kis öreg rángatott ki abból a mészárszékből. Raymond Miller. Ő vett a szárnyai alá. Legendás gazember volt az öreg, kitanított mindenre, amit ő maga megtanult. Így lett belőlem is vadász. Persze nem úgy, mint a régi, klasszikus időkben. Inkább csak segítettünk az embereknek, a magunk fajtáknak. Mert hát az egy szép, színes (főleg rózsaszínes) álom, hogy akik valamelyik másik faj területein élnek, azoknak nem kell semmilyen atrocitásra számítaniuk. Fenét nem, senki nem tartja egyenrangúnak őket az ott uralkodó csoporttal. Másképp kell túlélniük és rendezniük a dolgokat, ha úgy alakul... Lásd például az előbbi támadás esetét. A legvénebb ordasok már képesek parancsolni valamelyest a vérszomjuknak, de azt hiszed valami szankciója volt annak a támadásnak? Ugyanmár! Az áldozatok emberek, a támadók meg vérfarkasok és itt már közbe is szól a falka összetartása. Nem mondom, a legtöbb dilinyóssal ki lehet jönni azért. A tündérek elég elvont lények, a mágusoknak akkora a pofájuk, hogy a párizsi üvegpiramis fala kell egy borotválkozáshoz, a kiborgok alapban nem balhéznak, minden cselekedetük a jéghideg logikából következik, a gnómok meg jól elvannak egy francia kulccsal egy életre. De a vámpírok és a vérfarkasok külön esetet képeznek. A farkasok nyilván nem tehetnek róla, de vadállatnak, vadásznak születnek. Viszont a préda olykor hajlamos összefogni és a szerepek megcserélődnek. Tizeneggyel végeztem eddigi életem során. A vámpírok pedig... nos romlott húshoz romlott elme társul. Meg bomlott lélek. Bár nehezebb feladatot is jelentenek az ordasoknál. Nyolcat küldtem eddig pokolra közülük.
Na de a lényeg: Raytől tanultam ki mindent. Egyrészt, hogy nem hősködünk, nincsenek szemtől-szembe férfi mód lerendezett ügyek, becsület meg a többi hülyeség. A csodabogarak előnyösebb tulajdonságokkal rendelkeznek, hát taktikával és tőrbe ejtéssel kell kipótolnunk a hátrányunkat. Na meg sok egyéb dolgot szintén ő vert belém. Horgászat, hajózás, bütykölés. A vándorélet vírusa. Egy régi cimborája, jó pár üveg pia után bevállalta a tönkrement implantjaim kivagdosását belőlem. Nem lett tökéletes munka, de a lényegnek elég. Igaz, soha többé nem javallott ilyesmit építeni belém, odabent maradtak negatív visszahatások, de amúgy sem akartam volna ilyesmit. Négy üveg brandyvel ünnepeltem meg anno, hogy az utolsó kis csavar is eltűnt végre belőlem, nem hogy újabbat rakatnék magamba!
Ez a világ olyan, mint a gyereking. Rövid és szaros. Ezt is hamar megtanultam. A legtöbb magunk fajta nem él túl soká. A legtöbbször nem tudunk igazán segíteni, csak bosszút állni inkább, néha még azt sem. A szesz meg a bagó hamar a leghűségesebb barátok sorába lép elő, ők nem hagynak el. Mert ez még Rayről sem elmondható sajnos. Szívós vénember volt, de már vagy tíz éve, hogy egy felpiszkált vámpírhölgy ketté tépte a nyílt utcán.Rám maradt a csónakja, a motorja, meg az emléke. Hurcolom egy ideje magammal mindegyiket, egyiktől se válnék meg.
Én már nem sokat várhatok a világtól. Lassan bizony közelebb a hatvan év, mint az ötven. A reflexeim tompulnak, a sebességem lassul, reggelente már recsegnek az ízületek, hasogat a derék. Hamarosan elkapja valami vadállat a vén Bobot, de addig... Hát szép öcsém: brandy a bal kézbe, jobb a kormányra, füttyszó a szájba és irány előre, mindig előre. Mert valami örökké vár. Ha olyan, akkor ezüstözött bowie kés, egy lefűrészelt csövű sörétes meg két jóképű machete elég kell legyen ellene, ha nem elég, úgyis mindegy. Ha meg úgy adódik, elbütykölgetek én kb bármit, elszállítok ezt-azt a vén motorcsónakon, de egy priccsért meg némi házi kosztért bármilyen vad bika alól is kialmolok, ha úgy adódna. Ez vagyok én és erre a kevés időre már nem is fogok változni.
És most mondom, itt befejeztük, annyit pofáztam, hogy lassan hullámpalát rakhatnék a számra, mert ez már nem is cserepes. Brandyt? Na azért, mégsem vagy nyüzüge egészen! Igyál csak, jut elég. Megmondtam: többet ér ez a múlton merengésnél.


Pár dolog, amit szeretek az életben: motor, bütykölés, tenger, erős szeszek, száguldás, a katamaránja, meleg időjárás, szabadságérzet, hamburger.

Pár dolog, amit utálok az életben: vámpírok, vérfarkasok, erős szeszek (nem tévedés, tudja is mivel jár a fogyasztásuk, csak nem képes tenni ellene), hideg idő, gyaloglás, bezártság, tökfőzelék.

Céljaim: megélni a másnapot...

Álmaim:nem vagyok már suttyó kölyök, hogy álmodozzak! (Illetve megtalálni öreg tanítója gyilkosát, de erről nem beszél)

Félelmeim: hogy a pia fog egyszer elvinni, azért annál a nyomorult halálnál csak többet tettem le eddig az asztalra...

Titkaim: közöd?

Play by: Ron Perlman

Elméletileg készen vagyok

Gyakorlatilag is. :)Jó lett!

1 TP
30 évnél idősebb + 2 TP

Ezermester - 1 Tp
Informátori hálózat - szinte mindenfelé van már pár alak, akinek anno segített ebben-abban ugye (2) - 2 Tp

Ezt akkor el is költeném az előtörténet függvényében:

Ezermester - 1 Tp
Informátori hálózat - szinte mindenfelé van már pár alak, akinek anno segített ebben-abban ugye (2) - 2 Tp