Kolozsvár

A lány nyelvtudása nem a legtökéletesebb. Míg náluk csak egyféle nyelv alakult ki, az embereknél ez ettől sokkal színesebben fejlődött. Nem minden túlélő ugyan azt a nyelvet beszélte, és így eltartott egy darabig, amíg aztán előtte is összeállt a kép, hogy a különböző emberek különféle nyelveken beszélnek, bár azt sosem értette, ez miért jó nekik, de idővel képes volt alkalmazkodni, és az egyes formákat valamennyire elkülöníteni egymástól. Magasröptű beszélgetésekhez persze kevés lett volna a tudás, és nem csak a tanulás módjából kifolyólag, de azért is, mert rengeteg olyan fogalom volt, amihez egyszerűen nem volt képes társítani semmit.
Hogy a férfi mit akar tőle, azt nem érti, az ingerültséget ellenben érzi. Valahogy mégsem akarnak összeállni a dolgok. A szavakat érti, és meg is próbál azon a nyelven válaszolni, amit az idegentől hall, de valahogy mégsem a kívánt hatást éri el. Persze az is lehet, hogy azzal bosszantotta fel, hogy számon kérte őt a szörnyűség miatt, amit tett, és most ezért mérges, vagy csak azért, mert nem sikerült olyan egyszerűen lépre csalni, mint azt a szerencsétlen állatot, akinek az irháját lenyúzta, és amit most olyan durván rántott ki alóla.
Mit mondhatna? Eddig csak annyit kért, hogy ne bántsák, és nem hagyta magát csapdába csalni. Különben is. Miért bízzon meg egy idegenben, aki már megnyúzott egy állatot?
A válasz ennek megfelelően aztán tartózkodó, amivel remélhetőleg nem bosszantja tovább ezt a gyilkost. Meghúzódik az ágy végében, felhúzva és átkarolva a térdét. A lenvászon lepedő legalább nem bántja, nem égeti, és meg sem fagy tőle. Ebben a borzasztó világban már is jó dolognak számít. Megrázza a fejét, mintegy válaszként, amit aztán lehet úgy is értelmezni, hogy nem ez így nem jó. Nem, nem szereti ha ingerülten bánnak vele, vagy csak úgy, hogy nem, nem fog menni sehova.

Ott vagyunk, ahol a part szakad. - állapítja meg magában.
Egy ideig tanácstalanul álldogál, és a fejét vakarja. Itt van egy rémült, durcás tündér, és az ágyán kuporog. Tippe szerint a felét nem érette annak, amit mond. A viselkedése alapján a földi világot még nem ismerte ki.
Úgy dönt, nem adja fel, és próbálkozik.
- Na, akkor az én nevem Lionel. Köszönöm, hogy meggyógyítottál. - kezdi elölről. - De amikor én már jól voltam te összeestél, és pedig ide hoztalak. De itt nem jó neked, látom. - lassan beszél. - Neked az erdőben jó, igaz? Vissza akarsz menni az erdőbe?
Előrángatja a zsebéből a noteszét, és fákat rajzol bele, meg egy lánykát a fák közé, és megmutatja. Aztán kettejükre mutat, és ki az ajtón, aztán újra az erdő rajzára.
- Így jó lesz?

A lassú tagolt beszéld sokat segít. Az egyszerű kommunikációval nem lenne gondja a lánynak, de most talán mégis könnyebb így megérteni a szavakat. Hamarosan világos lesz, hogy a férfi neve Lionel, és az is, hogy az a rémálom nem volt rémálom. Valóban átjött az emberek világába, és meggyógyította ezt a férfit, aki miután rosszul lett, hálából idehozta. Ez sem barátságos környezet, de ahol most kucorog, legalább nem bántja semmi sem, és itt már ez is nagyon nagy dolog.
Nem jó neki. Valóban nem jó neki sehol, ahol ez a furcsa környezet veszi körül. Az erdőt is érti, és ott tényleg jobban érezné magát, talán még az ereje is visszatérne, és nem lenne ennyire kiszolgáltatott.
- Shiena. - Ha már neki bemutatkoztak, akkor ezt viszonozni is illik. - Valamennyire beszélem a nyelveteket. - Ha nem is túlságosan magabiztosan, hiszen ahhoz még nagyon sokat kellene tanulnia erről az idegen világról, de az ilyen egyszerű dolgokat még megérti ő is.
- Akkor nem fogsz bántani? - Biztosan nagyon bután hangzik a kérdés ezek után, de ha azt vesszük, hogy mit élt át a furcsa fekete földnek hála, majd hogy ahova hozták, ott még a talaj is összeégette, és hogy egy állat lenyúzott irháján ébredt, akkor valahol őt is meg lehet érteni.

Nem is tudja, ilyenkor mért nem hallatszik dübörgés, amikor ilyen mázsás kövek gördülnek le az ember lelkéről. Beszélgetnek! Végre!
- Nem akarlak bántani. - jelenti ki komolyan. - Elmondanád, hogy mi a baj a takaróval? Nem ismerlek benneteket tündéreket eléggé, hogy ezt tudjam.
Ha már ennyire javult a helyzet, akkor csak megpróbál valamit tanulni is a helyzetből.
Éppen megkérdezné, hogy a lány kér-e vizet, de aztán eszébe jut, hogy azt meg klórozhatják, ami szintén nem egy jó ómen. Viszont van egy alma a szekrényben ... a tündérek kitartását és szigorát ismerve feltehetően bioalma ...
A szekrényhez ballag, kiveszi a gyümölcsöt és átnyújtja.
- Esetleg segíthet egy kicsit erőre kapni? - nem kijelenti, hanem kérdezi, mert a franc se tudja, mi a jó ilyenkor.

Lassan aztán eljön a megvilágosodás, ami ismét kellemetlen borzongással társul. Megölt állatok irhájával takarózni. Micsoda szörnyű gondolat. Sheinának sosem volt szüksége arra eddigi élete során, hogy titkolja az érzéseit, vagy a gondolatait, így aztán most valahogy úgy nézhet a vendéglátójára, ahogyan a sorozatgyilkosra szokás, amikor megkérdezi, hogy mi is a baj az ő kicsit rendhagyó hobbijával.
- Az, hogy megöltél egy szerencsétlen állatot érte.
A hangjából nyíltan kiérezhető a neheztelés. Egy tündér szemében nincsen semmi szörnyűbb, mint elvenni valaminek az életét. Könnyen lehetne a növényekből is takarót készíteni, hiszen vannak olyan részeik, amelyek erre felhasználhatóak, és még csak meg sem kell ölni őket érte. Bár a lány még mindig bizalmatlan, mivel a férfi elmondása szerint ő gyógyította meg, és még nem tett semmi olyat, ami arra utalna, hogy az ő bőréből készül a következő "takaró', talán lesz benne annyi jó érzés, hogy erre keres valaki mást, ha már a lány segített rajta.
Amikor Lionel elindul a szekrény felé, kíváncsisággal vegyes félelemmel kezdi figyelni mi fog most következni. Annál nagyobb a meglepetés, amikor végül egy alma kerül elő, ami aztán magával hozza a mosolyt a tündér arcára is. Ez végre valami olyan, amit ismer, és ami a természethez tartozik. Ha felé is nyújtják, akkor boldogan veszi el.
- Te nem kérsz? - Érkezik aztán az ösztönös kérdés, hiszen náluk az önzés, vagy az irigység sem volt szokásban. Mindenből volt bőséggel mindenki számára, soha senki nem szenvedett szükséget. Így aztán nem is húzza el a kezét az almával, amíg Lionel meg nem erősíti, hogy ő nem kér belőle, nem éhes.

A takarós magyarázat miatt majdnem kibukik belőlem a nevetés, de visszatuszkolom a helyére, és csendben maradok.
Alma nyert. Szuper! Haladunk!
- Nem, köszönöm, nemrég ettem.
Megvárom, amíg Aria nekikezd az almának, és közben belekezdek az alapfokú oktatásba.
- Először is, ez nem az én hátam, csak látogatóban vagyok itt. A takaró azé, akié a ház is. Másodszor! ezt az anyagot úgy hívják, hogy gyapjú, és nem az állat bőréből készül, hanem csak a szőréből. Nem kell hozzá megölni a juhot. A juhok olyan állatok, akik nagyon vastag bundát növesztenek, és az emberek tavasszal megnyírják őket. Ez nekik nem árt, mert legalább nyáron nincsen melegük. Amikorra meg télen lehűl az idő, akkorra kinő megint a szőrük.
Nyilván a magyarázat roppant primitív és sok apró részletben nem tejesen pontos, de lehet, ez is meghaladja jelenleg a kislányka nyelvi szintjét.

Ha nem, hát nem. Akkor megeszi ő. Különös, furcsa íze van a gyümölcsnek, hasonló van náluk is, csak kicsit más íze is van. Talán ez a két világ sajátossága, ettől függetlenül még finom. Az alma már sokkal inkább a barátság jele, mint az ingerültség, vagy a halott állatbőrök, vagy akár az, hogy olyan helyre vitték, ahonnan elmenni sem tud, mert égeti a padló.
Bár van cipő a lábán, de hasonlóan vékony anyagból készült, mint a testét takaró többi ruha. Nem a mesterséges anyagok káros hatásai ellen védeni készült a topán, csak azért, hogy a kényelmesebb járás essék durvább talajon is benne. A selymes füvön aligha lenne szükség akár még ilyesmire is. Készült hát ő a kapun való átlépésre, csak arra nem készülhetett fel, amit végül is talált.
A magyarázatot hallgatja ugyan, de megérteni már nem olyan könnyű. Nem az enyém, látogató? A látogatót még érti. Ő sem itt él, csak látogatóba jött ide, de az, hogy valami nem az enyém, azzal már gondok vannak. Ezt inkább csak úgy tudja értelmezni, hogy Lionelnek nincs szüksége erre a házra, mégis itt van. Furcsák ezek az emberek.
A hosszú mondandó második része már könnyebben érthető. A juhok olyan állatok lehetnek, aminek a szőre amikor hideg van megnő, és ha kijön a meleg csak elhullajtanák. Az emberek hát még ez előtt lenyírják a felesleget, és felhasználják, mert szükségük van rá. Ennek így már mindjárt van értelme.
- Így már értem. - Ez így valóban sokkal kevésbé ijesztő. Inkább úgy hangzik, mintha kölcsönösen segítenék egymást, ami jó dolog.
A következő kérdés aztán nem kapcsolódik sem a házhoz, ahol Lionel van, bár nincs szüksége rá, hogy ott legyen, se a juhokhoz, de még csak az almához sem.
- Miért bántottak téged a vámpírok? És miért voltál meztelen? - Ez két olyan dolog, amit valóban nem ért. Azt tudja, hogy ebben a világban vannak a vámpírok, akik gonoszak, és bántják az embereket, de azt sosem tudta, hogy miért, ahogyan az is furcsa, hogy ez a férfi meztelen volt, amikor rátalált, és eddig még a kapukon átjövő menekültek is fel voltak öltözve, még akkor is, ha szakadtan, és véresen. Lionel pedig legalább afelől nyugodt lehet, hogy amíg a lány almát majszol, addig se sikítozni nem fog, se menekülni próbálni.

A tündérke kezd magához térni. Egészen logikus kérdéseket tesz fel. Persze nem szeretné azt a választ, amit hallani fog.
- Nézd, megtehetném, hogy nem az igazat mondom. Nem ismered a világot, nem jönnél rá. Nem vámpír támadott meg, hanem egy vadász, aki képes fegyvert és mágiát is használni. A neve Crusader. A fejébe vette, hogy megöl a Földön minden vámpírt és minden vérfarkast, függetlenül attól, hogy tettek-e valami helytelen, vagy sem. Én pedig vérfarkas vagyok, ezért támadott rám.
Nem kertelek, nem fogok mentegetőzni sem. De azért nem állok meg itt.
- A tündérek ismernek, tudnak rólam, az életem nyitott könyv előttük, ők nem akarják a vesztemet. Szóval nem tettél semmi rosszat azzal, hogy meggyógyítottál.

Nem gondolta volna, hogy a kérdésével az információk egész áradata fog a nyakába zúdulni, és a válaszra sem számított, amit végül kapott. Nehéz ezt is hova tenni. A vámpírról tudja, hogy az nem jó dolog, és bántja az embereket.
- Vérfarkas? Vadász? Az micsoda? - Életében nem hallott még egyikről sem. A tündérek között még borzasztóan fiatalnak számít, bőven azok után a konfliktusok után született, amelyek igazán vérbe borították az emberek világát. A farkasokról sem hallott még soha sem, ahogyan a vadászokról sem. Az a Crusader sem mond neki semmit. Ez az egész viszont megint elbizonytalanítja. Ha a vérfarkasok olyanok, mint a vámpírok, akkor ők is gondokat okoznak, és ő most meggyógyított egyet. Másfelől eddig sem bántotta ez a vérfarkas, elhozta arról fekete és hideg szörnyű valamiről, ami majdnem megölte őt, és még almát adott neki. A beszámoló végét már tisztán érti. A tündérek ismerik, tudnak róla, és jóban vannak vele, akkor pedig nincs semmi baj. Ha azok a tündérek kedvelik ezt a Lionelt, akik az emberek világát is ismerik, akkor tulajdonképpen ők is lehetnek barátok.
- Ne haragudj, hogy úgy megijedtem tőled. - Fölösleges lenne azzal szabadkoznia, hogy nem ismeri az emberek világát, erre Lionel már nélküle is rájött. Az alma valóban nagyon jó ötlet volt. Valamennyire sikerült visszanyernie az erejét vele, és most, hogy már Lionellel is barátok, egészen más szemszögből nézi a dolgokat.
- Miért laksz ilyen szörnyű helyen? - Érkezik aztán önkéntelenül is a következő kérdés. Legalábbis számára ez a hely szörnyű. Ha legalább nem égetné a lábát a föld, hacsak hozzáér, persze biztosan elviselhetőbb lenne, de akkor is hiányoznának a növények, az állatok, az erdő békés zenéje, és az csodálatos energia, ami ott átjár mindent, és ahonnan ő is meríti az erejét.

Sok mindent nem ért a lány, annyi mindent kellene neki elmagyarázni. De igazából azt se tudja, hogy hol kezdje.
- No, elég sok dolgot kellene elmondanom neked, és mindegyik újabb kérdéseket szülne. Viszont ez nem jó hely neked, és talán én is veszélyben vagyok. - kezdi óvatosan, és kialakul benne egy terv. - El kellene bújnom a vadász elől. Neked meg vissza kéne térned az erdőbe, talán Árkádiába is. MI lenne, ha átlépnék a Mezsgyére, és így eltűnnénk a Crusader szeme elől? Ott szívesen válaszolok neked egy csomó kérdésre. Mit szólsz hozzá?
Ez így egy igen elegáns megoldás lenne a további vér és ezüstfürdők elkerülésére. Talán még haza is mehet a falkához valami ösvényen, és akkor aztán végleg megoldódna minden gondja egy időre.

Igaz ami igaz. Alig tud valamit is erről a világról. Éppen ezért volt olyan borzasztóan vonzó a számára. Szeretett volna többet tudni, megismerni. Neki eszébe sem jutott, hogy olyan borzalmak várnak rá, amik azonnal szembeköszöntek vele, ahogyan átlépett azon a kapun. A vérfarkasokról még nem hallott sosem. A vámpírokat nem engedik be a tündérkapuk, se a Mezsgyére, se máshova. A vérfarkasokról viszont még sosem hallotta, hogy ilyen baj lenne velük.
Ugyan nem érti, hogy miért akar Lionel átmenni hozzájuk, de az tény, hogy ő sokkal inkább erőre kapna, hogy ha visszatérne Árkádiába.
- Rendben van. - Adja be a derekát végül. - De csak egy feltétellel. Nem mész sehova nélkülem. - Nem is annyira attól tart, hogy ez az ember bajt okozna, vittek már át máskor is embereket Árkádiába, és voltak, akik örökre ott maradtak. Sokkal inkább attól tart, hogy ha eltéved, élete végéig bolyonghat a kapuk, alagutak között annak az esélye nélkül, hogy valaha is hazataláljon.
- Viszont, hogyan jutok ki innen? - Olyan nincs, hogy ő még egyetlen egyszer is hozzáérjen a földhöz ebben a házban, barlangban, vagy akármiben. Szörnyen fájdalmas, és azt már most tudja, hogy a fájdalmat nagyon nem szereti.

Jah, ha ő átkerül egy kapun, esze ágában nem lesz saját szakállra kóborolni.
- Úgy fogok loholni a nyomodban, mint egy pulikutya. - feleli, és nem zavartatja magát, hogy a lány érti-e vagy sem. Felkel az ágyról, majd Sheinát.
- Így. - feleli roppant egyszerűen. - Akkor irány az erdő!
Elindul az ajtó felé, aztán megtorpan.
- Egy pillanat!
Visszarakja a lányt az ágyra, felveszi a hátizsákját, és utána újra ölbe veszi.
- Ezt majdnem itt felejtettem.
Ezzel kiballag a házból, és elindul az erdő felé, hogy találjanak egy átjárót.
- Na, szóva, hogy az előző kérdéseidre elkezdjek válaszolni ... a földön nem mindig van jó idő. Néha nagyon hideg van, vagy nagyon meleg. Néha igen erős szél fúj. Az emberek azt találták ki, hogy ha házat építenek maguknak, akkor a ház fala megvédi őket az ilyen gondoktól.
Mintha csak az egyetemi tananyagát magyarázná óvodásoknak. Ez igen szórakoztató lesz...

Bár fogalma sincs, mi az a puli kutya, de ezt tekintheti akár beleegyezésnek is. Többet kellene használnia ezt a nyelvet, és akkor biztosan jobban megértené az embereket. Így elég nehéz. Amikor aztán Loinel ölbe kapja, önkéntelenül karolja át a nyakát, megpróbálva megkapaszkodni. Vannak ugyan tündérek, akik képesek repülni a gondolataik erejével, de ő még túl fiatal. Nem tanulta még ezeket a dolgokat, és ami azt illeti az ilyen bizalmas helyzetekhez sincs hozzászokva, főleg idegenekkel nem. Kipirult arccal, ijedten nézi aztán az őt ölbekapó férfit. Úgy emelte fel, mintha csak súlytalan lenne.
Alig telik el pár pillanat, máris visszakerül az ágyra, hogy értetlenül nézze Lionelt. Eddig se nagyon tudott kiigazodni rajta, most aztán még érthetetlenebbnek tűnik a viselkedése.
Mielőtt azonban megkérdezhetné mi is történik, már megint a férfi ölében találja magát, és végül a tettei adják meg a választ a szavai helyett. Így valóban nem kell hozzáérnie ahhoz a valamihez, ami égette a bőrét még így a cipőjén keresztül is, azzal együtt, hogy bár szokatlan módja az utazásnak, nem is olyan kellemetlen. Átkarolja Lionel vállát, és hozzábújik, mintegy biztonságot keresve. A világ is elég ellenségesen fogadta, és most még csak nem is a saját lábán áll.
- Miért nem használtok mágiát? - A kérdés önkéntelen. Nem csak Lionel érzi úgy, mintha az egyetemi tananyagot magyarázná óvodásoknak. Shiena sem nagyon érti az okát annak, amit a férfi mond, vagy tesz, vagy ahogy ez a világ működik. Még a tündér gyerekek is tudják kezelni a mágiát, és ha nem is magas, vagy művészi szinten, de szerves része az életüknek. Akkor meg miért ne használná valaki, hogy kellemesebbé tegye a saját életét vele?

Kiballagnak az utcára, és elindul a város határa felé. A lányka valóban könnyű, de azért érzi még azt a sebet az oldalán. Mindegy, ezt nem fogja elárulni, hogy neki fájdalmat okoz ez a kis túra így. Beszélni sem kellemes, a tüdeje is eléggé sajog még.
- Az emberek közül csak nagyon kevesen tudnak mágiát használni. A vámpírok és vérfarkasok, meg az alakváltók pedig csak igen kevésféle dolgot tudnak alkalmazni belőle. Általában csupa olyan dolgot, ami verekedéshez kell. De most ne kérdezd meg, hogy miért, mert az egy roppant hosszú mese, és még a felét nem értenéd.
A lányka bizalommal bújik hozzá. Nem is emlékszik rá, mikor esett neki valami ennyire jól. A sebei fájnak, de a lelke az most gyógyul.

Elképzelhetetlenül furcsa ez az egész. Mennyi "ház". Most már tudja, hogy ezek a szörnyek, ezek házak, és az emberek ezekben élnek. Bár a nem az enyém dologgal kapcsolatban még mindig nem érti, hogy mit is jelent, és azt sem, hogy az emberek minek hoznak létre ilyen szörnyűségeket, amikor ha van erdő, akkor az őket is ellátja mindennel, amire csak szükségük lehet.
Amit aztán a mágiáról mond Lionel sok mindenre szolgál magyarázattal. Amit ők mágiával oldottak meg, arra akkor azoknak, akik ebben a világban élnek, valami más megoldást kellett találniuk, bár szerinte még mindig lehetett volna ettől sokkal jobbat is.
Nem az enyém, ház, vérfarkas, annyi minden, amit nem igazán tud hova tenni, vagy csak részben érti, mit is jelenthetnek. Az emberek világa sokkal bonyolultabb, sokkal összetettebb, mint az övék, vagy egészen egyszerűen csak annyira más, hogy nehéz párhuzamot vonni.
Nem csak a látkép az, ami nem igazán kedvére való. Hamarosan újra itt lesz a szörnyű fekete valami, ami itt a földet borítja, és ami majdnem megölte őt. Igen, el tudja képzelni, hogy könnyen lehetett volna az a vége, ha Lionel nem viszi el onnét. Talán pont azért tették ide ezt az emberek, hogy az ő fajtáját távol tartsák innen? Önkéntelenül is kirázza a hideg. A vérfarkas közelsége mégis valahogy kellemes. Legalábbis Lionel azt mondta, hogy ő vérfarkas, bármi is legyen az. Kellemes, megnyugtató meleget áraszt magából. Jó hozzábújni. A férfi, akiben nem is olyan régen gyilkost látott, és akitől annyira félt, most menedéket jelent ezektől a furcsa dolgoktól, amikből itt olyan sok van, és amik majdnem kiszívták belőle az életet.
Valami itt azonban mégsem áll össze. Valami mégsem stimmel. Ha ez a világ ennyire szörnyű, miért járkál át annyi tündér akkor mégis?
Nem kezdi fejtegetni a hallottakat. El tudja fogadni tényként, hogy valamiért itt másként működik a mágia is. Sokkal inkább valami más érdekli.
- Az egész világotok ilyen szörnyűséges? - Legalábbis számára megrázó élményt jelentett olyan dolgokkal találkozni, ami úgy néz ki itt teljesen természetes.
- Ha igen, akkor miért járnak át a tündérek?

Sikerült jól megijesztenem a kis tündérkét, gondolom.
- Nem szörnyűséges, csak valamivel nehezebb itt az élet. De ha lesz rá valamikor alkalmam, szívesen megmutatom neked a szépségeit is.
De, de szörnyűséges. A világ szörnyűséges. De ezt most azért nem mondhattam neki így a szemébe. És tényleg vannak itt szépségek is.
Kiérünk a városból, nemsokára beérünk majd a fák közé. Itt már föld és fű van a lábam alatt, de nem akaródzik letenni a terhemet. Amúgy is ki van merülve, nem fáraszthatom a gyaloglással.
- Ti tündérek igen kedves, segítőkész népség vagytok. Az emberek nagyon sokat köszönhetnek nektek. Az egyik legjobb dolog a Földön az, hogy Ti átjöttetek ide.

Ahogy elmarad mögöttük a város, ahogy elmaradnak azok a furcsa és idegen dolgok, és régi ismerősei köszöntik a fák, mintha az egész világ megváltozna körülötte. Az erdő sosem csöndes, és mindig él. Lélegzik, lüktet, szinte érzi az energiáját, a természet örök, és gyönyörű valóját, ami ahogy átjárja a lányt, egy mély felszabadult sóhaj kíséretében szabadítja meg őt az átélt borzalmaktól, a fájdalomtól, és hiába sajognak még mindig az égési sérülések, hiába a rémisztő hideg szörnyű emléke, a fák illata, a tűlevelek zenéje, a természet szimfóniája rögtön messzire űzi a rossz emlékeket. Igen, ez valóban gyönyörű, itt máris otthon érzi magát, és már képes lenne a saját lábán is járni, hiszen az erdő olyan számára, mint a mágikus energiák kimeríthetetlen forrása. Ez az ő igazi élete, az ő otthona. Valahogy mégsem akaródzik a saját lábán folytatni az utat. Nem azért, mert annyira fáradt, vagy kimerült lenne, egészen egyszerűen csak sokkal kellemesebb így. Maga sem érti miért, de amennyire félt ettől a férfitól, most annyira jól érzi magát a karjaiban. Talán elsőre sem lett volna olyan ijesztő, ha ő nem kombinálja túl a népétől hallott rémségekkel a dolgokat, és hagyja, hogy Lionel magyarázatot adjon.
Bár egészen biztosan nem személyes bóknak szánta a vérfarkas az utolsó szavakat, mégis belepirul. Hogy ők lennének az egyik legjobb dolog a földön? Ugyan. Ha ennek a világnak is meg vannak a maga szépségei, csak ő éppen rossz helyre érkezett, akkor ez biztosan nem igaz, csak meg kell tanulni meglátni a szépet is, vagy megtalálni, akárcsak ezt a gyönyörű erdőt.
- Én is remélem. Mindig nagyon kíváncsi voltam az emberek világára, csak nem volt szabad idejönnöm.
Na igen. Ő most tulajdonképpen tilosban jár, és még csak átlépnie sem lett volna szabad azon a bizonyos átjárón.

Hiába értek el az erdőbe, Shenia marad a karjai között, és ez egy csodás érzés neki, hálás a bizalomért.
- Nem volt szabad? Hát ejnye! - pillant le a lányra, és van egy enyhe, de játékos korholás a hangjában.
Uram, atyám, hány éves lehet ez a ki szösszenet itt a kezeim között? Szóval még apu, anyu tiltja neki a dolgokat? - egy kicsit másképp néz Sheniára, megpróbálja gyereknek tekinteni. Nem tudja, hogy néznek ki a tündér gyerekek, szóval akár az is lehet.
- És ha most visszamész, akkor mi lesz? Bünti? - kérdezi csak úgy érdeklődésből.
Mondjuk majdnem odaveszett a szentem a nagy érdeklődésének hála.

Azért a lány is érti a tréfát. Lionel nem korholásnak szánja, sokkal inkább viccelődik vele. Ettől a tény még tény marad. Neki nem lenne szabad ide átjönnie. Más sorsot szántak neki, nem azt, hogy az emberek világában kóboroljon, ahogyan az apja mondogatta mindig.
- A nemes tündék között nem mindenkinek szabad.
Persze aztán fogalma sincs, ezzel most mennyire magyaráz meg bármit is. Az emberek világában is biztosan vannak olyanok, akiknek az a feladata, hogy a közösség életét szervezzék, vagy gondoskodjanak róla, és nem az, hogy személyesen vegyenek részt bizonyos dolgok megoldásában, inkább csak irányító szerepet töltenek be.
Hogy mi lesz ha visszamegy? Ez nagyon jó kérdés. Leginkább attól függ, hogyan fogja látni a dolgokat az apja.
- Valószínűleg apám szomorú lesz, csalódni fog. Úgy fogja érezni, hogy nincs bennem elég felelősségtudat ahhoz, hogy a népünk vezetői közé lépjek majd egyszer.
A tündérek nem öregszenek, nem betegszenek meg. Borzasztó hosszú idő áll a rendelkezésükre tapasztalni, tanulni, és egy-egy feladatra felkészülni. Ahol pedig apuka fontos tisztséget tölt be, már csak abból adódóan is parancsol.
Sokáig viszont nem kell menni szerencsére a következő kapuig. Egy hatalmas szikla nem is olyan messze, bár még nem használta sosem, érzi, tudja, hogy az is egy lesz a kapuk közül.
- Látod ott azt a nagy sziklát? Ha át akarsz menni Árkádiába az egy tündérkapu lesz.
Sheina pedig egyszerűen visszahajtja a fejét Lionel izmos mellkasára. Sosem volt még ilyen jó dolga. Sosem cipelte még senki a karjaiban az erdőben. Nem is olyan szörnyű ez az emberek világa, csak vannak helyek, ahova nem szabad menni.

Tündér kapuk. Bár az összeset nem ismeri, párat azért igen. A farkas mágust nehezen találhatott volna, hogy megszabaduljon a búcsú ajándékától, de a tündérekkel más a helyzet. Valamikor régen egyszerűbb volt a világ. A tündérek pontosan ugyan úgy idegkendtek a farkasoktól is, ahogyan a vámpíroktól. Mára már velük szemben sajnos toleránsabbak. Éppen ezért vitte hát a vadászt is az útja az erdő felé. Ha nem talál segítséget, talán pár napon belül még a legerősebb farkas is kiszenved attól, amit ő emlékül hagyott. Arra pedig, hogy segítséget találjon, talán itt volt a legnagyobb esélye.
Az erdőt róva, a kevés kapu környékét keresve, ahol ez a szörnyeteg a legkönnyebben botlana tündérekbe. Azonban amit lát, az még neki is sok. A farkas jön vele szembe, méghozzá a saját lábán, és nem hogy nem küszködve az ezüst-nitrát por hatásától, hanem látszólag igen csak jó formában, a karjaiban pedig valamit cipel. Valami olyat, aminek ott nagyon nem lenne semmi keresni valója. Egy tündér?! Egy vérfarkas karjaiban?!
Tudta. Pontosan tudta ő, hogy ez a mocskos fenevad sem jobb egy hajszállal sem, mint azok, akiknek évtizedek óta jár a nyomában, és vadássza le őket a szörnyűségek miatt, amit elkövettek. Hány meg hány ilyen fiatal lányt, gyereket látott széttépve, hogy aztán magányos szörnyetegek, vagy egész falkák nyomán induljanak meg felszámolni a vérszomjas fenevadakat, és megfizetné a bűneikért.
Fogalma sincs mit akar a tündérrel az a dög, de talán érdemes még várni, érdemes megtudni, mi készül itt, és óvatosabban eljárni, mert ha beavatkozik, és a lánynak baja esik, azt a tündérek sem fogják megköszönni neki.
Az ő előnye a rejtőzködés, és a helyismeret, hogy ha szerencséje van, nem fedezik fel idő előtt. A vérfarkas előnye, hogy túszt ejtett.

Szóval a kedves papa szomorú lesz! Micsoda egy tragédia! Persze érti ő, és talán jobb hely lenne a világ, ha ennyi elég lenne a rakoncátlan embergyerekek megfékezésére is, hogy a papa szomorú lesz. De nem elég.
Viszont azért nem állja meg, hogy oda ne szúrjon egyet a csoda nagy harmóniának.
- Szóval a nemes tündéknek, akik majd egyszer Árkádia vezetői lesznek tilos tapasztalatokat szerezniük? Az a felelősségteljes gondolkodás, ha az elérhető ismeretek megszerzése helyett a homokba dugod a fejed? Tudod, ezt hivják nálunk struccpolitikának. A strucc az egy nagy madár, hosszú nyakkal és lábbal. És azt beszélik róla, hogy nagyon buta. - kezd bele a mesébe. - Annyira buta, hogy azt hiszi, hogy ha homokba dugja a fejét, és ő nem lát semmit, akkor őt sem látják.
Látja a sziklát, ami a biztonságot jelenti. Ha azt elérik, ez a mai rémálom véget ér. Már nem érzi úgy, hogy képes lenne megszaporázni a lépteit, pedig legszívesebben rohanna. Nem a félelem miatt, hanem mert annyira vágyik már egy adag valódi békére.

A szúrás talál, méghozzá nem is akárhogy. Sheina már nem gyerek, régen nem az. A felnőtt kor az egy dolog. Ahhoz nem kell több, mint hogy bizonyos életkort elérjen valaki. Az, hogy kellő tudással, és felelősségtudattal rendelkezik ahhoz, hogy egy fontos feladatot ellásson már egy teljesen más dolog. Ezt pedig sosem az dönti el, akinek esetleg megszavazzák ezt a bizalmat, hanem a tanító, aki felkészíti erre.
- Ne beszélj velem úgy, mint egy gyerekkel! - Fakad ki a lány. Ez érezhetően érzékeny pontja. Bár már a felnőtt korba lépett, még messze nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, hogy bármi komoly dolog bíznának rá, és ha most kiderül, hogy még az apja tiltása ellenére az emberek világába is átment, akkor aztán jó ideig nem is fognak.
- Ez nem ilyen egyszerű. Mindenkinek más a feladata. Akinek az lesz a dolga, hogy a népünkkel törődjön, az nem jöhet át a kapun. Túl sok tündér ragadt már itt, aki csak egyszerűen tapasztalatot gyűjteni jött át ide. Ha valakit másra tanítanak, másra készítenek fel, és átjön, és úgy dönt, hogy itt marad, akkor az egész kárba veszett.
Persze nem itt van az eb elhantolva. A gond sokkal inkább az, hogy később, amikor egy tapasztalt, nemes tündér, aki fontos része a társadalomnak, komoly élettapasztalattal átjön a kapun, megragadja ez a világ, akkor már nehéz lesz őt pótolni. A tudását, a tapasztalatát, és nem lesz rá idejük felkészülni, hiszen nem egy folyamat, hanem egyik napról a másikra történik. A tündérek világában nem úgy telik az idő. Évszázados, évezredes tudást, vagy tapasztalatot nem lehet csak úgy egy pillanat lecserélni, pótolni, vagy behelyettesíteni.

Gyönyörű. Nem kell hozzá nagy ész, hogy kitalálja, merről fúj a szél. A vérfarkas fogott egy tündért magának, és most az egyik kapu felé tart. Amennyire ő tudja, ezek a dögök nem léphetnek át Árkádia területére. Még neki is húzódoznak megadni a jogot a kapuk használatához, pedig rengeteget segített már a tündéreknek az emberek kimentésénél, gyógyításánál, vagy egészen egyszerűen csak védte őket, ha arra került a sor. Lassan ez már értelmetlen versenyfutásnak fog kinézni, de kénytelen lesz felfedni magát. El kell érnie a kaput, még mielőtt a farkas érné el. Magától nem lesz képes átlépni rajta, de a tündérlánnyal a karjaiban. Így már nagyon más a helyzet. Most először hagyott ott egy dögöt, anélkül, hogy személyesen adta volna meg neki a kegyelem döfést. Most először életében hibázott ekkorát, és lám, máris mekkora baj lett belőle. Elrabolt egy tündérlányt, és rögtön Árkádiába vágyna a beste.
Jelképes mozdulat, ahogy a futáshoz hozzákészülődik, és mélyen torokhangon törnek fel a lantin szavak.
- Aliquam.
A varázslat célja az lenne, hogy felgyorsítsa a mozgását, és bár közvetlen harcban már borzasztóan sokszor vette nagy hasznát, még soha nem próbált meg lefutni vele egyetlen vérfarkast sem. Mindig kell, hogy legyen egy első alkalom, főleg ha a dög az éles érzékeivel kiszagolja őt, vagy meghallja, ahogyan aktiválja a varázslatot.
Ha mégis kudarcot vall, akkor kénytelen lesz megkeresni Esgalnordist, hogy elmondja neki, hogy egy vérfarkas elrabolt egy tündért lányt, és arra kényszerítette, hogy egy átjárón keresztül Árkádiába vigye őt. A legrosszabb pedig az, hogy erre sosem kerül sor, ha nem hagyja ott az a haldokló dögöt, hanem megadja neki a kegyelem döfést. Az egész az ő hibája lesz.

Na, tessék, most megsértődött a drága! Vigyorog egyet a fenyítésen. Aztán meghallgatja az érveket az átszökdösés ellen.
- Sejted mért ragadnak itt annyian? Én nem tudom, csak találgathatok. Nálatok csodás az élet, alig vannak problémák. Ami a többieket itt marasztalja, az a tettvágy, hogy itt egy kis tündér bűbáj hatalmas segítség lehet, míg otthon csak egy mindennapos szórakozás. Arra nevelik őket, hogy másokat vezessenek és védelmezzenek. Aztán átjönnek ide, és azt látják, hogy akik itt élnek, százszor inkább rászorulnak a védelemre.
A kapu már egészen közel van, amikor meghallja a szavakat. Felismeri a hangot, a szó hangulata ismerős, és már várja is, hogy valamije hirtelen nagyon fájni kezdjen. De egyben a harag is hirtelen fellobban benne.
- Itt van a támadóm. - közli a helyzetet Sheinával.
Leteszi a lányt a földre, és a hang irányába fordul, míg a tündért maga mögé tolja.
- Legalább azt vártad volna meg, amíg leteszem, de féreg! Hát már őt sem kímélnéd? Mégis milyen agyalágyult, eszelős vérszomj lakik benned, hogy még őt is képes vagy belekeverni?
Nem tehet róla, de kénytelen kiereszteni a haragját, mert igen közel az állapot, hogy elszakad a cérna.
- Elnézést a hangnemért! - szól hátra a lánynak. - De dühít ez a féreg, nem tehetek róla.

Mindjárt elérik a kaput, és akkor valóban otthon lesz. Nem csak egy erdőben, tényleg ismét otthon. Lionel szavai elgondolkoztatják. Igen. Ő először jár ebben a világban, de ahhoz, hogy érezze az igazság tartalmukat még csak a kapun sem kellett átlépnie. Elég volt csupán segíteni a sérült menekültek gyógyításánál, akár a testük, akár a lelkük sebeiről volt szó. Valóban sokkal érdekesebb feladat volt, mint bármi, amivel előtte találkozott, és sokkal nehezebb is. Amikor aztán sikerrel járt, az is egészen más érzés volt, ha csak valami szép illúziót sikerült volna előhívnia önmaga, vagy a többiek szórakoztatására. Teljesen más érzés volt. Meleg, kellemes, felszabadító. Semmihez nem tudta volna hasonlítani. Válaszolni azonban már nem marad ideje. Valami megváltozott, és ezt ő is érzi. Érzi a vérfarkasban felszabaduló haragot, hogy a levegő megtelik feszültséggel, és ez ijesztő.
A farkas aztán leteszi őt, és maga mögé tolja, miközben egy másik ember is előkerül. Egy nagyon furcsa ember. Hideg magabiztosság sugárzik belőle, mégis valahogy az egész lénye olyan sötét. Nem mondaná, hogy gonosz, mert nem az, de egyértelműen ártani akar, és ahogy Lioneltől hallotta őt már bántotta is. Ez az ember lehet az a bizonyos vadász. A baj csak az, hogy nem érti, mi zajlik éppen most előtte. Nem érti, hogy miért tette le Lionel, mikor olyan kellemes volt a karjaiban, hogyan, és miért bukkant fel a vadász, miért van ez a kellemetlen feszültség a két férfi között, de azt ő is érzi, hogy valami szörnyűség készül itt. Inkább csak a vérfarkas széles válla mögül figyeli az eseményeket, magától sem menne közelebb ehhez az emberhez.