Menekülttábor

- Nos igen. Antont és családját még 10 évvel ezelőtt hoztuk el Bordeauxból. Esgalal mentünk arra a küldetésre is. Elég véres bevetés volt, de a kislányt, a feleségét, és Antont is sikerült épségben kimenekíteni. Ő egyébként nem csak a főpincér itt, de a tulajdonos is egyben, és az a fajta boldog családos ember, aki ki sem lát a romantikus képekből. Mindenki szereti errefelé, csak néha túlkombinálja a dolgokat.
Az étlap aztán talán menedéket nyújt a kínos helyzet további boncolgása ellen. Hát ilyen a világ, és így dőlnek össze a legendák. A nagy vadász nem az a kifejezetten nagy nőcsábász is egyben.
- A tündérek nagyon szeretik a finom, és különleges ízeket. Hús ugyan nincsen, de tudom ajánlani a szarvasgombát áfonya szósszal, az aszalt gyümölcsök is igazán érdekesek, de a mézzel is csodákat képesek elérni.
A maga részéről megmarad az almalé, a héjában sült fűszeres krumpli, egy kis gyümölcssaláta mellett. Ugyan elég szegényes vacsora, de ma estére pont elég lesz. Amennyiben Ariának is sikerült választania, maradhat a beszélgetés a vacsora előtt.
- Mond csak Aria. Hogyan találtál rám? Miért kezdtél el a vadászattal foglalkozni, és egyáltalán miért pont tőlem akartál tanulni? Minden kontinensen vannak vadászcsoportok. Ugyan már régen nem fogad el minket a világ, de azért még létezünk. A Kárpát-medence és Caracas még a mágusok portáljainak segítségével sem egymás szomszédságában vannak.

Mosolyogva hallgattam Crusader magyarázatát a pincér, vagyis a tulajdonos romantikus elképzeléseinek mibenlétére, mert így persze érthető volt, hogy mindenkinek ugyan ezt a boldogságot szerette volna megadni, csak hát a vadásszal kicsit elszámolta a dolgot.
Bár lehetette volna kínos a dolog, nekem inkább jó kedvem lett tőle és kicsit elsöpörte a mai nap nyomasztó élményeit és a fáradtságom egy részét is.
Érdeklődve néztem az étlapot és mivel nem voltam túl válogatós, meg aztán még szarvas gombát nem ettem, úgy döntöttem hagyom befolyásolni magam és azt rendeltem, meg egy gyümölcs salátát, kedvet kapva az asztaltársaságomtól.
Míg vártuk a rendelést, addig Crusader kérdezgetni kezdett és most itt volt a lehetőség, hogy megmagyarázzam miért is döntöttem így.
- Igaz kerestelek, de nem találtam rád, ezért kellet az a……kis félrevezetés, hogy te találj meg engem. – ismertem be, és már tudtam, hogy nem volt túl jó ötlet. – És már tudom, hogy nem kellett volna, de másként soha nem bukkantam volna a nyomodra. – mentegetőztem is egyben. – Ismertelek már két régebbi vadászatról és sokat hallottam is rólad, milyen jó vadász vagy, ezért akartam tőled tanulni. Megölték a legjobb barátomat, ezért csatlakoztam először, aztán meg elragadott az izgalmasnak hitt élet, de aztán……aztán besétáltam egy vámpír kelepcéjébe és ……és ott….sok minden történt és én megfogadtam, hogy egyszer bosszút állok. – komorodtam el az emlékek hatására.

Sejtette, hogy valami ilyesmi állhatott a háttérben, csak azt nem, hogy a szokásos paletta ezúttal a teljes színskálát fel fogja vonultatni. Megöltek egy barátot, vonzotta az izgalom, bajba került, és valószínűleg egy vámpír a régi és gusztustalan trükköt adta elő, a vérivást nemi erőszakkal egybekötve. Igen, egy lánynak megrázó élmények lehettek, de nem elég ahhoz, hogy valaki ezt a pályát válassza.
- Nézd Aria. Elhiszem, hogy szörnyű, ami történt veled. Ebben a háborúban már sokan veszítettek nagyon sokat, és sokan sérültek meg. Ugyanakkor hidd el nekem, a bosszútól nem leszel boldogabb. Nem fog neked megnyugvást adni, csak megkeseríti a lelked. A világ egy kegyetlen hely, és aki megszületett, az meghal egyszer. Van akit a vámpírok ölnek meg, van akit más. A sorsa elől senki sem menekülhet el. A bosszú nem fog erőt adni, csak felemészti a lelked, és végül vagy a saját vesztedbe hajszol, vagy másokat feláldozva eléred a célod, és amikor bosszút álltál azért, ami veled történt, ott fogsz majd állni, magányosan, kiüresedve, és vagy összeroppansz majd mindannak a súlya alatt, amivel szembe kell nézned, hogy mit meg nem tettél azért, hogy idáig juss, és mégsem kaptál semmit, vagy ugyan olyan szörnyeteggé válsz, mint aki megkínzott. Ezt szeretnéd? Ehhez nem kellek én. Vakon a vesztébe rohanni mindenki tökéletesen tud saját maga is.

Nekem mindez nagyon fájdalmas volt, újra átélni az egészet, ahogy kerestem a szavakat, amikkel érzékeltethetem, mi vezetett oda, hogy megkeressem és a tanítására vágyjam. De nem értett meg! Ahogy senki más sem, és amiért ezzel soha nem is akartam a szüleimhez fordulni, mert ugyan ezt mondták volna! Persze az első dühös gondolataim után, azt is be kellett látnom, hogy mivel nem mondtam el mindent, Crusader könnyen gondolhatja az elhatározásomról, hogy ez egy megbántott, megalázott lány kicsinyes bosszúja, ami jobb ha elfelejt, mert úgy sem tart majd sokáig, de ez nem volt igaz. Annak az embernek, azoknak az embereknek a sorsa hirtelen tette világossá számomra, hogy nem játszhatok könnyelműen mások életével, csak azért mert nem tudom mit csinálok. Addig semmiért és senkiért nem kellett felelősséget vállalnom, legfőképp saját magamért sem, de akkor valami megváltozott.
- Majdnem megöltem a hülyeségemmel 6 embert, érted! – szakítottam félbe a nagy lelki fröccsöt fojtott hangon. – Nem az a bajom, hogy az a dög megbecstelenített, mielőtt még önként adtam volna magam bárkinek is, még csak nem is az, hogy meghalt a kezük álétal a legjobb barátom, hanem, hogy a felelőtlenségem, a hebrencskedésem, az önfejűségem miatt szétszakadt egy család és majdnem meghalt egy csomó ember! Tanulni akarok! Hogy megfontoltabb, hogy erősebb és ravaszabb legyek, hogy soha többé ne nyúlhasson hozzám egy vérszívó mocsok sem, anélkül, hogy ne tudjam megvédeni magam. – fakadtam ki és a dühöm keveredett az elkeseredésemmel.

Nem a könnyed vacsorához való téma volt, de lassan a lány elmondta mindazt, ami történt vele, és hogy mi bántja igazán. A baj csak az volt, hogy ez még mindig nem szólt másról csak őróla. Persze ez nem kivételes eset. Az emberek 90%-a egész életében nem képes önmagán kívül gondolni senki másra, és tenni sem képes másokért önzetlenül semmit. Nem tudja elképzelni, milyen lehet egy szűzlány számára ha megerőszakolják. Sosem volt nő. Sok olyan dolog volt az életben, amin ő sem tudta túltenni magát.
- Értem Aria. Az életben mindennek következménye van. Annak is, amit megteszel, és annak is, amit nem. Szembenézni mégis nagyon kevesen mernek ezzel, a legtöbben még csak bele sem gondolnak. Megbecsteleníteni nem tud téged senki, csak akkor, ha önként hagyod neki. Nem a tested számít igazán, hanem a lelked. Ha a vámpír képes lesz azt megfertőzni a gyűlölettel, akkor valóban megbecstelenített téged, és a te választásod lesz, ha ezt az utat választod.
Hogy ezt a lány nem fogja most így elfogadni, az szinte egészen biztos. Nem volt kapcsolata férfival, és nem ismerte meg úgy a szerelmet, ahogyan azt tisztán kellett volna. Ezt elvehette tőle valaki, de a lehetőségét annak, hogy még megismerje ezek után, már csak ő dobhatja el saját magától.
- Nem tudlak megtanítani arra, hogy soha többé egyetlen vámpír se győzzön le. Arra senki sem tud. Én sem vagyok legyőzhetetlen, csupán eddig még nem akadtam össze olyannal, aki jobb, vagy szerencsésebb lett volna nálam. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ilyen nem is létezik.
Közben Anton meghozta a vacsorát, egy szép fehér gyertyával, és egy ezüstös gyestartóval tetőzve be azt szolgálta fel, s természetesen most sem mulasztotta el, hogy újra megcsodálja a lányt. Boldog házasságban élt a feleségével, de ilyen szép nőt ő sem gyakran látott.
- Az életben borzasztó sok dolog fog történni veled Aria. Jók és rosszak. Hozol majd jó döntéseket, és rosszakat is. Viszont ezek tapasztaltok csupán. Te fogod őket megélni kellemesnek, vagy kellemetlennek. Ha tanulni tudsz belőlük több leszel általuk, bármi legyen is, ami történik veled. Ha hagyod, hogy megkeserítsenek, magadat fogod elveszejteni. Érted ezt? Kóstold meg a vacsorát. Nagyon finom.
Ezen a ponton hallgatott el a vadász, ahogyan ő is hozzálátott. Nem várt azonnali válaszokat a lánytól, inkább a szakácsnak akarta megadni a tiszteletet, és az ételnek, hogy amíg elfogyasztja, azzal foglalkozik csupán, hiszen nem is olyan messze sokan voltak, akik mindent megadtak volna egy ilyen vacsoráért.

Az előbbi vidámságom és jókedvem már a múlté, hiszen újból felzaklattak az emlékek és az, hogy senki nem akar megérteni. Azt hittem Crusaderrel, a hírhedten érzelemtől mentes vadásztól kapok segítséget és nem kell vért izzadnom azért, hogy tanítson. Erre meg úgy néz ki rosszabb, mint az apám, hiszen mindent elkövet, hogy eltántorítson attól, amit elhatároztam, és amiért annyi mindent hajlandó lettem volna feláldozni.
Hallgattam hát dühösen és magamba fordultan, míg rá nem jöttem, hogy ennél a férfinál duzzogással semmit nem fogok elérni, legfeljebb azt, hogy hazapaterol, azt meg nem akartam.
- Csak egy esélyt akarok, hogy meg tudjam védeni maga és másokat is, ha úgy hozza a szükség. Ott, akkor képtelen voltam rá, hogy bármit is tehessek azokért az emberekért, akiket én sodortam bajba. Csak ennyit akarok. – suttogtam már a végén elkeseredetten.
Aztán meghozták a vacsorát, de most már enni sem nagyon volt kedvem, kedvetlenül méregettem a tányéromat és nem tudott feldobni a tulaj igyekezete sem, hogy kedveskedjen nekünk. Már nem volt humoros, vagy jópofa.
Azért az unszolásra csak felvettem a villám és bekaptam egy falatot. Tényleg nagyon finom volt, de én csak azért ettem, mert nem akartam Anton-t megbántani.
Mélyen a sötét gondolataimba merültem.

A vacsora bár szegényes, mégis nagyon kellemes volt. Anton felesége kiváló szakács hírében állt már odahaza is, és a tündérekkel is nagyon jól kijött, amiből aztán egészen új fajta ételkülönlegességek születtek. Maga a vacsora egyben időt is adott, neki is, és a lánynak is, hogy elgondolkozzanak azon, ami mindeddig elhangzott. Szomorúan vette tudomásul, hogy Aria nem tudja olyan örömmel fogadni az ételt, amilyen örömmel azt készítették, és felszolgálták neki. A szabadkozás aztán végül a vadászra hárult azért, hogy a kisasszony tányérjáról szinte alig fogyott valami.
- Minden tökéletes volt Anton. Kérem adja át külön köszönetemet a feleségének, hogy ilyen remek lakomával szolgált a számunkra.
Bár csak pár rézlapocskával is megoldhatta volna a dolgot, mégis arany lapokkal fizetett. Antonnak és a feleségének sok gyereke volt, bőven elkelt náluk a pénz, és a sok figyelmesség amivel most ugyan bakot lőtt, mégis szívből jött a testes, és mindig jó kedélyű pincértől.
- Kérem csomagolja be a maradékot. A kisasszony csupán egy kicsit elfáradt, nehéz napja volt, de biztosan nagy örömet fog okozni majd a táborban a gyerekeknek.
Az étteremből való indulás már két nagy batyu kíséretében történt, hiszen Anton a felesége után a világon a legjobban a gyerekeket szerette.
Bár a vacsorának már vége volt, a következő séta mégsem a táborba vissza vezetett, csupán a falu mögött húzódó tündérkertbe, ami igazi látványosság volt a környéken. A tündérek külön összeválogatták a virágok szinkronizációját, egy különös hatást adott a kertnek, ahogyan a szirmokat simogatta az ezüstös holdfény. A cél ezúttal nem más volt, mint egy öreg, talán évszázados fűzfa, ami alatt a bőrkabátot leterítve aztán Andrew hellyel kínálta a szőke lányt.
Választ a vacsora alatti elkeseredett kérésére már csak itt kaphatott.
- Nézd Aria. Az a harcos, aki csak a gyilkoláshoz, a pusztításhoz ért, nagyon könnyen kiég, sebezhetővé válik, és nem hogy másokat, de még önmagát sem fogja tudni megvédeni. Én nagyon régen születtem, még a fátyol szétszakadása előtt. 180 éves vagyok, és még én sem tudom megtalálni minden helyzetre a tökéletes megoldást. Ugyan olyan sokat hibázok, mint bárki más, csak próbálom egyensúlyban tartani a mérleget. Azok a vadászok, akik valamikor nem foglalkoztak mással, csak a vérfarkasok, és a vámpírok ölésével, mára már bérzsoldosokká alacsonyodtak. Ez akarsz lenni te is? Járni akarod a világot, és gyilkolni, úgy, hogy senkinek sem segítesz vele, csak szenvedést okozol? Ma már egy újfajta vadász nemzedékre van szükség, akik képesek megoldást találni arra, hogy mi legyen azokkal az emberekkel, akiket kimentünk a farkasoktól, és a vámpíroktól. Ha tőlem akarsz tanulni, akkor az elsődleges dolgod nem a gyilkolás lesz, hanem az, hogy segítsd azokat, akik rászorulnak. A menekült táborok megteltek. Már így is régen túl vannak terhelve. Én nem fogok még egy gyilkost kiképezni. Azzal, hogy ma este megfosztottad magadat egy tökéletes vacsora élményétől, amit örömmel, és szeretettel készítettek el neked, megbántottál egy kedves embert, és a feleségét, mert azt gondolták valamivel figyelmetlenek voltak. Megosztottad magad egy kellemes élménytől, amire a történtek után szükséged lenne ahhoz, hogy megtaláld a békédet, de a vámpírnak, aki meggyötört nem ártottál vele semmit sem. Meg tudod ezt érteni? Hamarosan sor fog kerülni egy olyan veszélyes vadászatra, amilyenen még én sem voltam sosem. Rómában fognak minket felkészíteni rá, és ott már harcolni fogsz tanulni, ugyanakkor ha addig nem leszel képes lelkiekben felkészülni arra, ami rád vár, akkor nem élnéd túl. Úgy pedig nem foglak elengedni rá, mert csak önmagadat, és másokat is veszélybe sodornál. Ha maradtak emberek ott, akik bajba kerültek miattad, az ő kimentésüket is meg kell szervezni, ha nem csak a halálba akarunk futni velük. Manapság ez már nem olyan könnyű. Ha az alatt az idő alatt meghalnak, amíg felkészülünk az akcióra, akkor ez volt a sorsuk. Azzal te nem tehetsz semmit, csak hogy elfogadod. Ugyanakkor belegondoltál már abba, hogy miután kimentettük őket, milyen élet fog várni rájuk a menekült táborban? Lehet, hogy ők maguk sem ezt választanák már. Bele kell gondolnod a cselekedeteid következményeibe, és abba, hogyan hat ez másokra. Én azért dolgozom, hogy megoldást találjak rá, hogy normális élete lehessen ezeknek, akik talán már generációk óta nyomorognak abban a pokolban, amit te ma láttál. Ha ebben a segítségemre tudsz lenni, és türelemmel képes vagy tanulni, akkor idővel mindent megtanulhatsz mellettem. Viszont akkor meg kell tanulnod elfogadni azt, ami kapsz, és el kell felejtened azt a szót, hogy akarok. Olyan korsóba, ami már tele van, hiába szeretnék, én sem tudok vizet tölteni.

Rossz kedvem volt és képtelen lettem volna ezek után jóízűen falatozni, az étvágyam is elment. Bár éreztem Crusader szemrehányó hangján, hogy nem épp e legmegfelelőbb viselkedést produkálom, de hát ez van, nem minden alakulhat a másik tervei szerint. Az én terveimet már éppen sokadszor húzza át az élet.
A vendéglőst dicsérő szavaira, végül azért megemberelem magam és egy halvány mosollyal biccentek a tulajdonos fel, aztán ha elkészült a csomag szó nélkül veszem magamhoz és távozom a vadásszal, még a fizetést is rábízva, elvégre ő hívott meg engem és ez nálam még természetes volt. A berögzött szokásoktól nehezen válik meg az ember.
Ő sem szólalt meg és én sem voltam beszédes kedvemben, így mentünk és egy darabig fel sem tűnt, hogy nem visszafelé. De aztán csak feltűnt az ezüstös ragyogás, a szépséges táj és a békés harmónia, ami áttörte a komorságom falát.
Néztem, ahogy Crusader leteríti a kabátját aztán az invitálásra le is ültem, bár nem tudtam megint mik a szándékai, de mivel hamarosan megszólalt, nem kellett találgatnom.
Megint tanácsok és intelmek egész sorát kaptam, hozzá vegyítve a saját mondhatni évszázados tapasztalatait. Először csak közömbösen hallgattam, de aztán kénytelen voltam elismerni, hogy sok igazság van abban, amit mond. Ráadásul, ha nem szívlelem meg őket, akkor ezt az egészet feleslegesen csináltam végig, mert nem visz magával a vadászatra és ezzel vége lesz a vágyaimnak, hogy ne legyek egy védtelen, gyenge kis fruska.
Bár nem értette meg, hogy mi vezérel engem, mert még mindig az elkényeztetett, gazdag lányt látta bennem, én megértettem nagyjából, hogy ő mitől akar megóvni engem.
Csak, hogy én nem egy ölőgép akartam lenne, hanem csak olyan, aki ha kell ettől sem riad vissza, de legalább tisztában lehetek vele, mire vagyok képes.
Óhatatlanul felizgatta a fantáziámat, hogy végre lesz valami feladat és az is, hogy ehhez elkezdhetek végre harcolni tanulni, még ha ehhez, vagy e mellett még ilyen munkákat is el kell végeznem, mint itt. Talán nem is baj, talán tényleg szüksége lesz rá a lelkemnek, de most a Római út jobban izgatott.
- Mindent el fogok követni, hogy elégedett legyél velem. Készen állok a változásokra, hiszen ha nem így lenne, nem is lennék már itt. – néztem határozottan és nagyon komolyan a szemébe.

Nem akarta ennyire nyíltan szembesíteni a lányt a valósággal, de sajnos Aria nem igazán hagyott más választást. Az igazság az, hogy a szőkeségnek semmi szüksége nem volt a vadászra. Neki valaki kellett volna, aki képes őt visszavezetni az életbe, és egy boldog életet biztosítani a számára. Inkább a vadásznak lett volna szüksége a lányra ahhoz, amit fel akart építeni, de ahhoz meg kellett még a szép hölgynek értenie pár dolgot. A szavakkal pedig az a baj, hogy igen csak behatároltak a lehetőségeik. Igazán megérteni csak akkor tud valaki valamit, amikor a lelkében érzi, és nem akkor, amikor csupán szavak formájában próbálja az értelmével felfogni.
- Nézd Aria. Itt nem a vámpír a rossz fiú, hanem én. Amit veled tett, ahhoz minden joga meg volt. Egy kellően magas rangú vámpír akkor, és arra vet ki rendkívüli véradót, amikor, és akire csak akar. Teljesen mindegy az is, ha te éppen külföldi vagy. Hogy a vérszívás közben mi történik, az pedig csak attól függ sajnos, hogy miként telepszik rá az elmédre. Ezt a törvény pedig nem tiltja. Amit próbáltam megértetni veled, hogy ez a világ hatalmasat fordult, és immár rossz irányba. A világtanácsban helyet kaptak a vámpírok, és a vérfarkasok. A saját földjükön a saját törvényeik érvényesek, és akármennyire szörnyű, tulajdonképpen bárkivel azt tesznek, amit akarnak. Ugyanakkor én mit tudok ajánlani az embereknek? Láttad a menekült tábort. Nem mondanám, hogy bármennyivel is jobb lenne, csak azt, hogy a nyomor, és a szenvedés egy másik formája. Én nem azt várom tőled, hogy nekem megfelelj bármiben is. Úgy soha nem jutsz sehova. Meg tudok mutatni neked dolgokat, de önmagadat neked kell felépítened. A gyűlölet, a harag, vagy a bosszúvágy nem fog megvédeni senkitől, és semmitől. Én ma már nem vagyok több, csak egy terrorista, egy letűnt világból visszamaradva. Nem fogad el legitimen senki. Ha valóban segíteni akarsz azokon az embereken, egy jobb élet lehetőségét elhozni nekik, akkor ehhez meg tudom adni az összes lehetséges támogatást. Engem már soha nem fog elfogadni a világtanács, te viszont egy új arculatot adhatsz a vadászoknak. Igen. Meg tudlak tanítani harcolni úgy, ahogyan talán senki más ezen a világon. Én még a régi mesterektől tanultam, akik a fátyol szétszakadása előtt éltek. Ugyanakkor hiába edzed a testedet. Az igazi harcosnak a teste, a lelke, és az elméje egyensúlyban van. Ez egy lánc. Az egész csupán annyira erős, amennyire a leggyengébb a háromból. Azok a szerzetesek akiket a táborban látsz. Mindegyikük képes lenne megölni akár egy erősebb vámpírt is. Gondolom nem nézted volna ki belőlük. Mégsem harcolnak, mert itt többet tehetnek. Hasznosabbat. Amikor vámpírokra támadunk elsősorban nem vámpírokat ölünk. Embereket. Azok az emberek ott a vámpírokat védik, szolgálják, és meghalnak értük, mert ha nem, akkor a családjuk látja kárát. A szeretteiken állnak bosszút. Az én, az soha nem fog neked elég erőt adni ahhoz, hogy ellenállj egy vámpír elmebefolyásának, viszont segíthetsz felépíteni egy olyan világot, ahol ezeknek a menekülteknek végre hazája és egy normális élete lehet. Segíthetsz abban, hogy elfogadják újra a vadászokat, segíthetsz felnyitni a világ szemét. Megtalálhatod azt az erőt, ami lehetővé teszi számodra, hogy felül emelkedj egy vámpír elmebefolyásán, és hogy legyőzd őket. A kérdés csak az, képes vagy-e kinyitni a szemed, meglátni, és elfogadni. Nekem van egy hadseregem már Aria Tilmann, de nem ér semmit. Zavarjak neki embereket, hogy embereket gyilkoljanak? Mivel leszek akkor különb a vámpíroknál, és a vérfarkasoknál, akik nem is olyan régen ezt tették, és 10 ezrek haltak meg. Nem vámpírok. Nem farkasok. Emberek. Ezt a csatát már elsősorban nem fegyverrel, és nem a harctéren kell megvívni. Igen, lesznek benne fegyveres konfrontációk is. Ahhoz meg kell tanulni harcolni is. Te viszont ennél sokkal többet adhatsz nekünk. Egy esélyt arra, hogy a világ elfogadjon minket, hogy felnyissuk a világ szemét. Arra, hogy egyszer az egész föld olyan legyen, mint az, amit itt ma este láttál.
Ennél konkrétabban már nem fogja tudni elmondani a lánynak, hogy mit vár tőle. Harcosa van éppen elég, csupán hívni kellene őket, de a kiontott tengernyi vérből még sosem született sem béke, sem boldogság.

Nem akartam a férfivel vitatkozni, hogy mikor valakit megerőszakolnak, ahhoz kinek mennyi joga van, vagy akár ahhoz, hogy bárki más uralja az elmémet és én még tűrni is köteles legyek. Lehet, hogy ilyen ez a világ, de én nem akarok tűrni. Én éppen azt szeretném, hogy ki tudjak állni magamért és másokért is, ne csak sodródjak az árral.
Megértem én, hogy mit akar mondani, hogy nem lehet mindig az erőszak valamire a válasz, mert az csak erőszakot szül, de van, amikor arra van szükség, és én erre is készen akarok állni.
Természetesen én is azt szerettem volna, hogy a menekülteknek sokkal jobbak legyenek a körülményeik, hiszen csak így lehetett más alternatívát kínálni azoknak, akik most a vámpírok, a vérfarkasok, vagy akár a MI földjén sínylődtek, mert ami most itt fogadta őket, az lehet még az addigi sanyarú életüknél is jobb volt.
Azt azonban nem hittem volna, hogy, ha valaki úgy tud erről beszélni és úgy gondolkozni, törődni ezekkel a sorsokkal, mint Crusader, az akkor annyira megkeseredett vagy szörnyű ember lenne, hiszen most is azon dolgozik, hogy változtathasson rajta, hogy jobbá tegye a dolgokat és egy szörny nem így tenni.
Azt hiszem tudom mit akar ezzel elérni nálam, de én túl fiatal vagyok még ahhoz a politikához, amit apám olya annyira élvez és bár tényleg beleszülettem és mindig is az életem része volt, talán pont azért ódzkodtam tőle. A vadász meg valami hasonlót akar tőlem, hogy ne csak fizikailag harcoljak az emberekért, az igazságosságért, hanem a lehetőségeket is próbáljam megteremteni, hogy maguk is választhassanak, hogy legyen esélyük egy jobb helyen, jobb életet élni.
- Sosem szerettem a politikát. – vonom meg a vállam, de nem elutasítóan, csak a tényeket közöltem. – Az amiről pedig te beszélsz jórészt ebből áll, hiszen ha élőhelyet akarsz kiszakítani a menekülteknek, azt csak a Tanácson keresztül lehet. És az apám….. – és itt kicsit elakadok, hiszen a vámpír olyanokat mondott nekem vele kapcsolatban, amit még most sem akartam elhinni, - szóval az apámmal is kéne majd beszélnek akkor, és nem hiszem, hogy most nagyon szeretne engem. – jegyeztem meg. – Hadd gondolkozzam ezen, hiszen ezek nagyon súlyos dolgok és én egyelőre a testemet és lelkemet megedzeni szeretném, hiszen még ehhez a feladathoz sem árt, ha erős és felkészült leszek. – ódáztam a dolgokat kicsit, de nem zárkóztam el a lehetőségtől.
- Crusader, azért ne várj tőlem csodákat, hiszen még csak 24 éves vagyok és a vérem is forrong, de igyekszem majd, ezt megígérem.
Reméltem, hogy tényleg elég lesz most ennyi, mert már így is zsong a fejem a sok rám zúdított dologtól, talán jót tenne, ha átalakulnék és barangolnék egy kicsit.

A lány kétségei érthetőek voltak. Voltaképpen egy kilátástalan küzdelmet vívott és ezt ő is tudta. Törvényen kívüliként, a szörnyek világában próbált harcolni azokért, akik semmit nem voltak hajlandóak tenni önmagukért. Ez nem egy egyszerű játék, sosem lesz az. Egy 24 éves lányt beledobni ebbe, aki éppen egy súlyos lelki válságon megy át, nem a legbölcsebb dolog, de sajnos nem mi választjuk meg az időket, amelyeket megélünk, csupán azt, hogy miként gazdálkodunk az idővel, ami nekünk megadatik.
- Ez sokkal egyszerűbb ettől Aria. Emlékszel az emberek hogyan néztek rád? Mit láttál a szemükben? Mit jelenthettél a számukra? Én elhozhatom számukra a véres kardot, te pedig elhozhatod a reményt. Szerinted melyik a fontosabb?
Nem tudta, hogy milyen a lány az apjához fűződő viszonya. A jelek szerint nem felhőtlen. Nem is akarta az okait kutatni, majd Aria elmondja, ha úgy látja jónak.
- Ő az apád. Akármilyen nézeteltérések voltak köztetek, akármit is tettél te, vagy tett ő. Akkor is az apád, és a lelke mélyén szeret téged. Csak meg kell találnotok az utat egymáshoz.
Gondolkozni. Igen. Pont ezt várta a lánytól, hogy gondolja át a dolgokat, hogy vegye észre azt, ami körülveszi őt, hogy ezúttal találja meg, hogyan hozhatja meg felelősséggel a saját döntéseit, és választásait. Nem fog mindig helyesen cselekedni, senki sem tud. Nem is ez a fontos, hanem hogy újra és újra fel tudjunk állni, és tanulni tudjunk belőle, tudjuk vállalni a felelősséget a döntéseinkért.
- Számomra az időnek nincs jelentősége Aria. Nagyon régen nincs már. Addig maradsz, amíg szeretnél. Rajtad múlik mit teszel meg, és mit nem. Szólíts nyugodtan Andrewnak. Ha gondolod ez az a hely, ahol gondolkodhatsz, járkálhatsz, kiszellőztetheted fejedet. Szívesen megvárlak itt. Rám is rám fér már a meditáció.

Nem tudom! Össze vagyok zavarodva, hiszen nem azzal a szándékkal jöttem ide, hogy én leszek az emberek megmentője, ennél sokkal gyarlóbb indítékok vezettek. Én akartam lenne a nagy harcos, a nagy vadász, aki majd jól seggbe rúgja Aiken-t, ha egyszer visszatérek a tanulásból.
Erre most egészen mással kell szembe néznem és nem tudom, hogy elég felnőtt és elég érett vagyok-e ehhez. Nem érzem magam nagyon alkalmasnak egy világmegváltó feladathoz és csak jobb, és kitartóbb akarok lenni.
Persze nem mondom azt, hogy nem érintettek meg az itt látottak, az emberek nyomora, a szenvedése, ami most egészen más megvilágításba helyezi azt, amit eddig átéltem, és az eddigi életemet is, hiszen eddig simán elmentem ezen dolgok mellett, egyszerűen nem foglalkoztam vele, amit itt nem tudtam elkerülni.
De ezt eddig a törődést, az érzelmek kimutatását gyengeségnek fogtam fel és pont azért érkeztem ide, hogy ezekez kiirtsam magamból, erre Crusader pont ezt akarja erősíteni bennem. Hogy fogok így ellenállni mondjuk egy vámpírnak, ha zsarolni kezd?
Az apámmal kapcsolatban meg, hát………..előbb beszélnem kell vele, tisztázni néhány dolgot, addig még csak megemlíteni sem akarom, hogy mit ültetett el bennem vele kapcsolatban a vérszívó.
Tényleg volt mit átgondolnom, így aztán örültem, hogy egyelőre hagyott teret nekem.
- Rendben ….Andrew, akkor majd jövök.
Azzal gyorsan kibújtam a ruhákból a háta mögött, hiszen nem akartam pazarolni, majd egy pillanat múlva már párducként szeltem a gyönyörű, holdfényben úszó tájat.
Pár óra múlva keveredtem csak elő lihegve, de sokkal nyugodtabban. Visszaváltoztam és felöltöztem
- Akkor vágjunk bele.

Talán tényleg ez kellett most a lánynak. Egy kis szabadság, egy kis barangolás, és talán az, hogy a lelkének a másik felét is kicsit előtérbe engedhesse, a párducot, hiszen kitombolni magát nem igazán adatott lehetősége. Azért jött ide, hogy vámpírokat ölhessen, ehelyett pedig csak felelősséget talált.
A meditáció ezúttal viszonylag hamar sikerült, és most visszavitte őt az időben, vissza 150 évvel ezelőttre, vissza Tauphanang kolostorába, ahol ismét az ódon kőfalak között süvített a tél előhírnöke, a hűvös himalájai szél, újra és újra megforgatva az imamalmokat, lobogtatva az imazászlókat, hogy újra és újra megannyi imádság szálljon Buddhához. Ő pedig ott ült Narpamgyal apát előtt, aki éppen a lélek útjait magyarázta egy ifjú mágusnak, egy olyan mágusnak, aki csak a harcművészetek adta lencsén keresztül volt képes látni a világot, és aki nem értette, hogy a szelídség, vagy a szeretet miként tudja legyőzni a vad gyűlöletet, de aki próbálta elfogadni az idős mester tanításait. Most biztosan jót nevetne rajta az öreg, vagy talán nevet is odafent a Nirvanában. Egy olyan leckét akar megtanítani egy vadóc fiatal lánynak, amit ő maga sem tudott elfogadni sosem.
Mire Aria visszaér, már végez a meditációval.
- Jól van. Belevágunk. Holnap vásárolj meg mindent, aminek szükségét érzed. Haza kell utaznod apádhoz, és meg kell beszélned vele, hogy elutazol Rómába és beiratkozol zárt elit iskolába, ahol a mágusok a fajokat tanulmányozzák, és az egyes fajok egymás mellett élésének alternatíváit kutatják. Ez lesz majd a fedősztori a vadász képzésedhez, és meg fogja adni a jogi alapot is arra, hogy senki ne kutakodjon utánad kapcsolatban semmiben.
Majd felajánlotta a karját a lánynak, hogy ha bár késő éjszaka fognak visszaérkezni a menekült táborba, de mielőtt újra találkoznának a nyomorral, és a szenvedéssel, még tehessenek egy kellemes, lassú, lélek emelő sétát. Legyen miből erőt meríteni a munkához.
- Szabad lesz szép hölgy?

Nem volt nehéz kikapcsolódni ezen a szép földön, a nagy, nyílt tereken, a selymes fűben barangolni, néha játékosan meghempergőzni, hogy egy időre eltereljem a nyomasztó gondolatokat, majd mikor már kellően elfáradtam ismét a visszatalálni azokhoz a problémákhoz, amikre választ kellett adnom.
Andrew-et ugyan ott találtam, talán még megmozdulni sem mozdult, mióta pár órája elmentem. Letelepedtem mellé és közöltem a döntésemet.
Aztán meghallgattam a további teendőimet, amiből az apámmal való beszélgetés tűnt a legnehezebbnek, bár nem azért mert nagyon tiltakozott volna egy újabb hóbortom miatt, mert majd annak fogja tartani ezt az új iskolát, hanem a vámpírokkal való kapcsolatára vonatkozó kérdéseim miatt, amit muszáj lesz vele tisztáznom.
- De minek költsem az itteniek pénzét? Majd bevásárolok Caracas-ban, úgy is vissza kell mennem ezek szerint. – javasoltam a férfinek, aztán elfogadtam a nekem nyújtott karját, és a más késő éjszakában andalogva indultunk a háza felé.

- Azért kisasszony, mert az olyan társadalmi helyzetben lévő hölgyekre mint kegyed, főleg ha ilyen szemtelenül fiatalok, és csinosak, különös tekintettel odafigyelnek. Így aztán ha valami nagyon rendellenes módon jelennél meg, akkor az könnyen felhívná rád a figyelmet.
Aria elfogadta a felkínált karját, így a viszonylag súlyos mondanivalóval terhelt beszélgetés után már sokkal könnyedebben indulhattak vissza a tábor felé.
- Én is vissza foglak kísérni Caracasba, de nem együtt fogunk menni. Te a mágusok portáljait fogod használni, míg én a tündekapuk segítségével megyek majd. Egy gazdag lánytól teljesen mindegy merre utazgatott, és honnan érkezik haza, viszont így nem fognak tudni összekapcsolni minket. Nem tudom mennyire szállt rád a vámpír, a társadalmi pozíciód miatt érdekes fogás lehetsz a számára kétségtelenül. Ne keress ott leszek körülötted. Ha kell, majd én fedem fel magam. Ha végeztél a dolgoddal Caracasban, csak menj egyesen Rómába. A Szent Péter téren fogunk találkozni a szobroknál. Elviszlek majd az egyetemre, és bemutatlak annak, aki mindenben segíteni fog.

Játék vége - A terület szabad.

A csata után megvártam a napfelkeltét, kicsit körbenéztem a területen, de a részletes felmérést későbbre halasztottam. Az úgyis beletelik pár napba. Előbb elújságolom a jó hírt a táborban. Összegyűjtöttem egy pár hátizsákot és oldaltáskát és megszedtem gyümölccsel, majd rávettem a tündér vezetőnket, hogy segítsen eljutni a Pilisbe, a menekülttáborba.
Úgy érkezünk meg kettesben, mint a málhás csacsi, épp csak a fülünkön nem lóg táska, benne friss gyümölccsel. A gyerekek azonnal körbevesznek minket, én pedig nekiállok szétosztani közöttük amit hoztam. Így télen egy kis fáról szedett, teljesen friss déli gyümölcs sokat lendíthet a kedvükön és az egészségükön is.
- Tessék! Ha minden jól megy, akkor nemsokára minden nap ehettek ilyesmit.
Odaintek a két farkasnak, aki éppen a táborban tartózkodik. Amióta itt jártam, megszerveztem, hogy mindig legyen a táborban egy-két farkas, aki kijár az északi vadonba vadászni, és friss húst hoz a menekülteknek. Az ott a senki földje már vagy hetven éve, a vadállomány biztos elbír ennyit.

Ekkora nyomort, és ennyi szörnyűséget nem látott még soha sehol sem. Nem egészen erre gondolt akkor, amikor Nestornak azt mondta, hogy nem akar hazamenni, és voltaképpen bárhol jobb lenne. Laura el sem tudta képzelni, mihez kezdjen itt. Olyan távol állt ez az ő világától, mintha nem is lett volna annak a része, amiben eddig élt. Nem is maradt sokáig a menekültek között. Ha csak lehetősége volt inkább kimenekült a táborból. El valahová, talán egy parkba, talán csak ki a hegyek a közé. A gondolatival egyedül maradni sem volt sokkal kellemesebb számára. Zúgott a feje mindattól, amit a vádiratban olvasott, lelkiismeret furdalása volt, éppen most veszítette el a talajt a lába alól, és az egész addigi életét. Eddig Laura Donovan volt, most már tulajdonképpen senki. Miután kilépett a tündérkapun, és beért a menekült táborba, az ott látott nyomort, és szenvedést már végképpen nem volt képes feldolgozni, befogadni. Volt neki elég baja saját magának is, nem hogy még ő tudjon segíteni azoknak, akik ennyire mélyen vannak. Azzal pedig még nehezebb lett volna szembenézni, hogy mennyire jelentéktelen mindaz, ami miatt ő gyötrődik ahhoz képest, amin ezek az emberek mennek keresztül nap mint nap.

Amint elfogy a gyümölcs, elbúcsúzok a tündértől, és megkeresem Esgalt, hogy beszámoljak a sikerről. Heffe és bandája, valamint Thorsen ott maradt a kiszabadított foglyokkal, és gondoskodik a biztonságukról. Szóval minden egészen jól alakul.
A beszámoló nem nyúlik hosszúra, hiszen Esgal aligha kíváncsi a csata részleteire, a terepfelmérést meg még nem végeztem el. De meg kell indítani a földterület kérelmezésének az eljárást, még mielőtt valaki más csap le rá.
Amint átrágjuk magunkat a híreken és a szükséges lépéseken, keresek magamnak egy helyet, ahol lepihenhetek, mert nagyjából 36 órája vagyok talpon, és nem is akármilyen 36 óra volt ez. Gyakorlatilag azonnal elnyom az álom, amint leteszem a fejem.

Mire Lionel felébred, nincs egyedül. Az első amit talán érezhet a sült hús illata, és a kenyéré, ami várja őt. Sokkal inkább a szoba másik végében pedig ácsorog még valaki, készen arra, hogy az első hangos mordulásra magára hagyja. A lány ismerős lehet, bár óriási a különbség aközött a határozott, és akaratos nő között, akire még Brazíliából emlékezhet a farkas, a lány között, aki azt várta, hogy felébredjen. Sehol a drága és finom ruhák, csupán a tündérek egyszerű viselete, sehol a smink, se a magabiztosság, vagy a dacos akaratosság.
Laura most sokkal inkább zavarban van, és fogalma sincs arról, mit hoznak a következő pillanatok. Nem tudja, hogyan váltak el egymástól a farkassal, csak azt sejti, hogy Lionel nem kellemes emlékeket őriz róla. Bár ő akart találkozni vele, hogy bocsánatot kérjen tőle, maga se tudja miért, most rá kell jönnie, hogy ez borzasztó nehéz feladat. Soha életében nem tett még ilyet. Túlságosan makacs, gőgös, és rátarti volt hozzá. Most pedig kérjen bocsánatot egy mágus egy vérfarkastól.
- Nézd én nem emlékszem, mi történt, de sajnálom...
Hadarja el a lány, közelebb húzódva az ajtóhoz. Ha csak fele olyan sikerült, mint a kalandja Párizsban a vámpírokkal, akkor igen csak jó esélye van, hogy hamarosan egy dühös vérfarkassal fog szembenézni.

Úgy alszom, mint akit fejbe vertek, és az ébredés nehéz. Tényleg képszakadás volt, és amikor elkezdek felébredni, először nem tudom, hol vagyok. Azt tudom, hogy a fekhely kemény, valószínűleg a puszta föld, és hideg is van. A tagjaim elgémberedtek, viszont a közelbe valaki húst süt. A valakinek emberszaga van, kicsi tündér beütéssel. Aztán behallatszik a menekülttábor zsivaja, ami helyrerakja a teret és időt. Valaki húst süt nekem, a helyett, hogy ő enné meg. Felesleges, kár rám pazarolni. Azzal az elhatározással nyitom ki a szemem, hogy megköszönöm, de visszautasítom az ételt. Aztán csak nézek bambán és meglepődve.
- Hello! - nyögöm ki elsőre, mert eddig még fix a dolog.
Felülök és nézem, ahogy a lány az ajtónál lapul. Sajnos még mindig itt tartunk, vagy már megint.
- Én is sajnálom. Nem jött ki túl jól a lépés. - válaszolom.
Nem tudom értelmezni azt, hogy semmire sem emlékszik, hiszen rám igen, fél is tőlem ... és ott volt az a rengeteg vizsgálat, a kérdések, a vádak ... és amin keresztülment a vámpíroknál előtte ...
- Nincs túl nagy szerencséd a férfiakkal, ugye?

Laura valóban fél, bár nem attól, hogy a farkas széttépi. Az most az egyszerűbb megoldás lenne a számára, de sajnos Lioneltől ez aligha várható el. Amennyire emlékszik nem volt a vérszomjas fajta. Sokkal inkább attól fél, amit végül megint megtudhat, hogy az ő közös kis kalandjuk hogyan is végződött, és hogy ott milyen szörnyűségeket művelt. Nem a farkastól fél. Már sokkal inkább önmagától.
Sajnálja? Mit sajnál. Az fel sem merül a lányban, hogy a vérfarkasnak is lenne mit megbánnia. Talán jól látható is rajta, hogy egyáltalán nem érti, Lionel mire céloz, hogy mit sajnál, vagy miért kellene neki haragudnia. Ő csak nem emlékszik semmire. Legalábbis annak az éjszakának az elején túl már semmire. Viszont a farkas nem esik neki. A fizikai fájdalmat megszokta már. Tánc, harcművészet, hírszerző kiképzés. A lelkiekből viszont az utóbbi időben már túl sok is jutott ki neki. A kérdésre már csak némán rázza meg a fejét. Valóban nem volt túl sok szerencséje a férfiakkal. Eddig azt hitte, ő használja ki őket. Most már sokkal inkább kölcsönösséget vélne felfedezni a kihasználás terén, és már nem merné egyértelműen kijelenti, hogy megérte. Arra viszont még Árkádiában volt ideje rájönni, hogy valamiért számít neki, hogy ez az egy férfi mit gondol róla. Azt azonnal elhessegette, hogy szerelmes lenne. Elvégre ő Laura, és a kettő nem fér össze, meg nem is ismeri. A varázslatról pedig már emlékei sincsenek, így csupán kérdések maradtak. Mégsem menekül ki az ajtón, mert azzal válaszok sem lennének, csak azt még azt nem tudja, akarja-e azokat a válaszokat, vagy mit fog kezdeni velük, ha megkapja őket.

Hát ez a Laura nem az a a Laura. Meggyötörte a sors rendesen. Felkelek, kissé nehézkesen, mert a lábaim még talán alszanak velem ellentétben, aztán odalépek hozzá, és addig sem fut el, akkor megölelem. Nem olyan szerelmes ölelés ez, inkább vigasztaló. Bár egyszer már próbálkoztam ezzel, de akkor úgy viharzott ki a szobából, mint akit tüzes vassal kergetnek. De ez a lány most más.
- Örülök, hogy látlak, és legalább egyben vagy. Aggódtam érted. Éppen Dél-Amerikából jövök, jelentem a feladat teljesítve, emberkereskedők kifüstölve. - adok egy csókot a feje búbjára. - Heffe üdvözöl, és minden jót kíván, bár nem tudta, hogy találkozom-e veled.
Elsőre egy ilyen távirati stílusú beszámoló talán elég lesz.

A felé közelítő vérfarkastól már nem fél. Laura sosem félt attól, amivel képes volt harcolni. Sokkal inkább attól, amivel nem, vagy magától a tehetetlenségtől. Mindig minden sokkal egyszerűbb, amíg még legalább az illúziója meg van annak, hogy irányíthatjuk saját sorsunkat. Ahogyan a farkas átöleli mégis összerezzen. Ez még annyira sem szerepelt a lehetőségek között, mint hogy Lionel széttépi. Semmi kiabálás, szidás, takarodj a pokolba, csak örülök, hogy látlak. Erre nem volt felkészülve. Igaz, a többire sem lett volna, csak azokra már számított.
Eltart egy darabig, amíg a lány is megmozdul, hogy viszonozza az ölelést. Neki már halvány fogalma sincs arról, ki az is a Heffe, és miért is üdvözölné őt. Csak azt tudja, hogy most egyszerre minden ki fog törni belőle. A kihallgatások gyötrelmei, a félelem attól, hogy a bátyja szemébe kell néznie, a sokk, amit a jelentés elolvasása okozott, és a feszültség, amit emiatt a találkozásokozás miatt érzett. Ezt mind pedig talán leginkább elmosni képes a zokogás. Valamikor meg kell szabadulnia mindentől, ami lerakódott rá. Más kérdés, hogy megint nem a legbölcsebben választott a vérfarkassal kapcsolatban. Na de mikor döntött Laura bölcsen?

Mit lehet ilyenkor tenni? Csak állok ott és simogatom a hátát, és megvárom, amíg kibőgi magát. Kegyetlen az élet. Odavoltam ezért a nőért, és egyben utáltam is, hogy rám mászott, féltettem, és volt rá késztetésem, hogy kitekerjem a nyakát. Sok minden kihozott belőlem, olyan dolgokat is, amik jobb, ha örökre a mélyben maradnak. De mindent összevetve, alig egy lágy fuvallat ez ahhoz az orkánhoz képest, ami őt elsöpörte.